A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)

SELMECZI KOVÁCS Attila: Gerendavázas épületek felállítása Észak-Borsodban

490 SELMECZI KOVÁCS ATTILA ként vágták be a szarufafészkeket, amelyek a szarufák megtámasztására szolgáltak. A sarokoszlopok csapja számára kimért vájatok fölött a koszorúiéiba a talpgerendához hasonló szögletes bevágást, ZcampoZást

9 alakítottak ki a felső keresztgerenda megtartása miatt. A felső keresztgerendák összekapcsolásának technikája megegyezik az alsókéval (lb kép). A keresztgerendák hagyományosan a koszorúfa fölé kerültek a sarokoszlopok csapolási helyén. A csűrökön 4 keresztgerendát alkalmaztak: az épület két szélén és a középső helyiség szélei fölött, vagyis a keresztbe helyezett talpfák fölött. A keresztgerendák alsó lapjába a kötések helyén kívül 1—2 csaplyukat vájtak a rövidebb falak oszlopai részére

10

. A /coszorúfára támaszkodó szarufákat párba kötötték. Mivel a szarufák egy méterenként követték egymást, az épület hosszánál eggyel többet kellett készíteni belőlük. „Ha a hosszúság méterre nem stimmelt, középtől osztották be méterenként a gerendákat" (Sajónémeti). A szarufákat könynyű fenyőgerend íkból faragták ki. Vastagságuk 12—16 cm. Az épület szélességének kétharmad része adta meg a szarufa alaphosszúságát. Az elég gyakori 6 méter széles épületekre tehát 3,8—4 méteres szarufákat készítettek. A szarufa hosszához 40—50 cm-t még hozzáadtak, ami a koszorúgerendán túlérő ereszt képezte. A leszabott hosszúságú szarufákat párba válogatták. A szarufákat felső végüknél, a legrégibb eljárás szerint, csapozással kötötték össze párba. Az egyik szarufa végén kifaragott 4—5 cm-es csapot a másik oldalába vágott nyílásba illesztették. A csapos szarufa vállával (a csap körüli lapos felülettel) támaszkodott a másiknak. A szarufapárok csapos kapcsolása már csak a századforduló előtt épült néhány régi épületen figyelhető meg (Domaháza). A villás csapolásnál az egyik szarufa végét villásra, kétágúra vágták, a másikon pedig csak középen hagyták lapos csapot, nyelvet, ami a villás nyílásba illeszkedett. A villás kivágás alja ferde volt, ami a támaszkodást jobban biztosította. Ezt az eljárásit füles csapoZásnak is nevezik (Sajónémeti)

11

. A szarufák végét a koszorúgerendán való megtámaszkodás biztosítására alakították ki. A szarufavégtől számított 50 cm távolságra derékszögű bevágást ejtettek, amit Felsőkelecsényben sza/coZásnak, másutt kármi bevágásnak neveznek. A „szalmás világ" (a zsúpfedeles tetőfedés) idején a szarufa nem ért túl a koszorúgerendán, hanem abba volt csapolva, beleojtva. „A folyó (koszorúgerenda) nem vót teljesen kivágva, megakasztotta a szarufa csapját" (Gömörszőlős). A koszorúiéba felső lapjának belső részén általában a fa közepéig 3 cm-re fokozatosan mélyülő fészket vágtak be. A szarufa végét hasonlóan ferdére képezték ki. A szarufa ferde csapja nekitámaszkodott a koszorúgerendába vágott fészeknek, amely minden szögezés nélkül megtartotta azt. Az építkezésié előkészített gerendák, épületelemek leszabása, kifaragása gondos munkát, műszaki érzéket és nagy gyakorlatot követelt. Minden épületrésznek, minden gerendának előre meghatározott helye volt, nem lehetett összecserélni őket. Ezért a gerendák kijelölésekor, hogy melyik hova kerüljön, vésővel római számokat vágtak minden egyes épületelembe egytől növekvő sorban. Az épület összeállításánál ezt a sorrendet követték.