A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)

KILIÁN István: A XVII-XVIII. századi iskolai színjátszás Sárospatakon

A XVII—XVIII. SZÁ23ADI ISKOLAI SZÍNJÁTSZÁS SÁROSPATAKON ^49 szotta ezt a darabot

115

. Nyilvánvaló, hogy a két koimédiacím azonos szöveget jelent. A kincskeresés témája tehát a magyar irodalom legjobbjait is megihlette. Az csupán a kérdésünk, hogy mi volt a kincskereső téma első magyarországi változatának forrása. A magyar irodalomban ezzel a témával — mi komédiánk után — legelőbb Kármán novellája jelent meg. Weber Antal úgy véli, hogy Kármán forrása a német lovagdráma volt

116

. Gálos úgy nyilatkozott, hogy egy „régi krónika" szerint írta Kármán a történetet. Tóth Dezső szerint Vörösmarty is a német romantika hatása alatt állott

117

. Vörösmartyval kapcsolatban ugyanezen a véleményen van Pintér is

118

. Horváth János a Vörösmarty-tragédia egy-egy cselekménymotívumának rokontémáira ad feleletet: „Több inspiráló hatás állapítható meg. IV. Béla kincse még folyvást a tatárjárás témaköréhez (Kisfaludy Károlyhoz, saját első komoly darabjához) fűzi gyenge szállal. Zágony és leánya Gyulai szerint mintha nemesített kiadásai volnának Raupach Molnár és gyermekének (Vörösmarty életrajza 205.). Zágony kivált a talált kincs ellopása után, Harpagonra emlékeztet; egyszeri nagy csalódása után világgyűlöletbe esése Shakespeare Athéni Timonjára"

119

. Végső soron azonban egyik szerző sem említi, hogy Kármán is, Vörösmarty is, Tompa Mihály is a német romantika mellett a magyar nép körében széltében-hosszában közismert és hitt kincskereső mondák hatása alatt is állhatott. Némedi Lajos a Kármán-novella forráskutatásának történetét is ismerteti, s végül megnevez egy osztrák szerzőt Cajetan Tschinket, aki egy 1796-ban megjelent novelláskötetében adta közre a Der Schatzgráber című novelláját, amelynek hű, de magyaros fordítása Kármán novellája

120

. Kálmánnál nyilván szó sem lehet arról, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló kincsmonda ismeretében írta volna meg A kincsásó című novelláját. Az azonban már könnyen elhihető, hiszen ezen a véleményen van Gálos is, Waldapfel is

121

, hogy a felvilágosodott Kármán éppen a kincskereséssel, a kincs találással kapcsolatos rendkívül szövevényes néphit bírálatának szándékával „írta" meg novelláját. Ha Kármánról ez a szándék joggal feltételezhető, még inkább állítható ez a most bemutatott komédia ismeretlen írójáról. A komédia alapos elemzése után nem kételkedhetünk abban, hogy a szerző ezt a maga korában általános hitet akarta nevetségessé tenni. Jezsuita szerző részéről ez nagyon könnyen elhihető, hiszen az egyház mindig hivatalosan elítéli a hiedelmeket, a népi hitvilággal kapcsolatos cselekményeket, amelyek a Rómából irányított tanításon kívül estek. A jezsuita szerző tehát kétségtelen tehetségét felhasználva állította pellengérre a hiszékenységet. Olyan alakokat formált meg, amelyek a maga korában közismertek lehettek. Nem volt ismeretlen a pénzvágyó, a harácsoló, a mérhetetlenül fukar földesúr, aki még saját gyermekétől is képes megtagadni az anyagi érvényesülés lehetőségét. Plautustól vagy Terentiustól szerezett karakter Fitodi, a ravasz, minden hájjal megkent szolga, akiben azonban a kisemmizett irányában a jóindulat nem szűnik meg. Nem kétséges, hogy Fitodi karakterének mintáját Plautus Aululáriájában kell keresnünk. Annál is inkább igaz lehet ez az állítás, mert a „motskaitól megtisztított" plautinák és terentianák játszása ebben a korban már általánossá vált. A XVIII. szá-