A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

FINTHA István: Madártani adatok Borsod-Abaúj-Zemplén megye faunájának ismeretéhez

678 FINTHA ISTVÁN landra) költése is előfordul néha. A nemegyszer sokáig tartó elöntés miatt a kaszálás is későn következik be. sőt egy-egy évben el is marad, ami az itt költő madarak számára zavarás nélküli fiókanevelést biztosít. Ez magyarázza a szokatlanul nagyszámú haris (Crex crex) és fürj (Coturnix coturnix) jelenlétét, melyek az Alföld legtöbb rétségén annyira megfogytak már, hogy alig látni belőlük. E két kedves szavú madár, mely ősidők óta úgy hozzánőtt a magyar róna képéhez, egyenként 16—18 párban is élt itt megfigyeléseim éveiben. Számomra mindig egyedülálló élményt adtak a langyos nyári esték mezei koncertjei, mikor az egész környék zengett a fürjek pitypalattyolásától, s a haris harsogását a távoli Long-erdő ködlő zöld falai megkettőzve adták vissza. . . Főként esős idő előtt egész éjjel szóltak. A fészkelők sorában gyakoribbnak mondható a mezei pacsirta (Alauda arvensis), mint a kisebb számú búbos pacsirta (Galerida eristata), mely itt inkább a kultúrhatásokat jelzi. A hantmadár (Oenanthe oenanthe) ritkábban talál alkalmas helyet megtelepedésre, bár erre is akad példa (1966-ban egy csatornaépítés miatt felhalmozott tuskós földhányásban leltem rá 4-es fészekaljára). Érdekes jelenség volt a nagypóling (Numenius arquata) többszöri megfigyelése (1965., 1967. IV—

V—

VI.) költésidőben. Fészkét azonban hiába kerestem. Az őszi vonulók gyakran látott faja a réti pityer (Anthus pratensis), télen pedig a zsákmány után kutató gatyásölyvek (Buteo lagopus) a rendszeres vendégek. Az állatok-járta legelők a bogarászó seregély csapatokat csábítják. Köztük sosem láttam pásztormadarat (Pastor roseus), dacára hajdani nagy mozgalmainak, mikor az egész Hegyalját óriási tömegben szállták meg fészkelő seregei.

10 Miután a terület mezei pocokkal (Microtus arvalis) rendkívül erősen fertőzött, a ragadozók terített asztalául szolgál. Minden leshelynek alkalmas fa, elszóródott nagyobb gally, kitűzött karó vagy akár vakondtúrás körül köpetek, kivágott pocokbelek, leesett maradványok jelzik a vércsék, ölyvek, baglyok munkáját. A vörös vércsék (Falco tinnunculus) legtöbbször közvetlen naplemente előtt szállnak ki vadászni a rét fölé, amikor még a látásviszonyok megfelelőek, s a pockok mozgása megindul. A kékvércsék (Falco vespertinus) egész nap bogarásznak a kábákkal (Falco subbuteo) együtt és a legtöbb boglyán látni ülve egy-egy, szintén a rét élővilágából táplálkozó szalakótát (Coracias garrulus). A besötétedéssel a kisebb-nagyobb erdőfoltokban fészkelő erdei fülesbagoly (Asio otus) veszi át a nappali vadászok rágcsálóirtó szerepét. 3. A fás élőhelyek madarai. Az eddigiekből kitűnik, hogy — túlnyomórészt táplálkozási okokból — az eddig részletezett két főbiotóp megfelelő szintjei áthatásokkal találkoznak. Ugyanígy mutatkozik ez az erdős területek és a rét között, már csak azért is, mivel a fás vegetáció „előőrsei" bokorcsoportok, cserjések, vagy kisebb izolált erdőfoltok formájában szétszórtan is találhatóak a terepen. Az erdő egyébként is nagy területet foglal el, s növény együtteseinek differenciáltsága a fészkelő fajok döntő többségének (64,07%) ad megtelepedési lehetőséget.