A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

NAGY Géza: Cselédélet a Karcsához tartozó volt uradalmi tanyákon

CSELÉDÉLET A KARCSAI TANYÁKON 441 — Méltóuságos gróuf ur megmondom őüszintén, hogy mijóuta én vagyok a jóuszággal, hát rendesen nem evett eggyik se, csak szálainak, siratják a Nagy gulyást. — Nem baj — aszongya a gróuf —, csak forgasd a legelőim a jóuszágot, hátha megszoknak téged is, oszt jobban fognak enni. Akkor kocsira ült, oszt hazahajtatott. De a marha csak nem evett, hanem mindég jobban romlott. Mikor a legközelebbi alkalommal a gróuf lement megnézni a gulyát, hát mikor visszafelé gyüttek, kiadta a parancsot a kocsisnak, hogy hajtson Karosba a Nagygulyáshoz. Ahogy odaérnek a Nagygulyás háza elibe, hát csak az asszonyt tanálták otthun. Aszongya a gróuf: — Hun van az urad? — Elment helyet keresni — aszongya az asszony —, mer be akar állni pásztornak valahova. — Mikor gyön haza? — Nem tudom gróuf ur, mer nem mondta, hogy mikor fog hazagyönni. — No, ha hazagyön, hát mondd meg neki, hogy keressen fel, mer mindenáron beszélni akarok vele. Mikor a gróuf elment, hát szóul az asszony az urának, mer nem ment az sehova, csak mikor megtudta, hogy gyön a gróuf, hát felment a padra, oszt az asszonynak megmondta, hogy mit mondjon. De a Nagy gulyás nem ment a Becskedre, hát megint beállított a gróuf. Megint kérdezte az aszszonytul, hogy hun van az ura, de az asszony megint csak azt mondta, hogy elment hely után, oszt nem tuggya, hogy mikor gyön haza. Mikor harmadszor is elment a gróuf, oszt megint nem tanálta otthun a Nagygulyást, hát aszondta a kocsisnak, hogy hajtson be az udvarra, mer addig nem mennek haza, míg a Nagygulyás haza nem gyön. Erre osztán a Nagygulyás — aki a padon

x vóut — legyütt a padrul, oszt megmondta a gróufnak, hogy mijér ment fel a padra. Emlékeztette a gróufot arra, amit mondott neki, mikor elbucsátotta. Nem vóut mit tenni, el kellett ismerni a gróufnak, hogy hibázott. De megmondta azt is, hogy jóuvá teszi, csak menjen vissza a Nagygulyás a szóugálatba. A Nagygulyás rá is állt. Bement a házba, kihozta a szürjét, ostorát meg eggy repedt hangú kongóut.*

7 Felült a kocsira, oszt elindultak a Becskedre. Ahogy mennek, aszongya a Nagygulyás a gróufnak: — Mit szóulna a gróuf ur, ha az anyagulya felgyünne a legelőürül a Becskedre? — Nem tudod te azt megtenni fijam, mer kárba megy a jóuszág. — Gróuf ur! Ugy felgyün a jóuszág, hogy eggy szál terményhez nem fog nyúlni. Mindenütt az utón gyün majd. — Azt szeretném én látni! — mondta a gróuf. — No, majd megláthati, ha a Becskedre érjünk. Mikor osztán a Becskedre értek, a Nagygulyás leszállt a hintóurul, előüvette a kongóut, oszt felmászott a tanya szélin levőü ficfára, oszt megrázta a kongóut. Akkor fogta magát, oszt leszállott a farul. A gróuf is, meg a kocsis is várták, hogy mi lessz, igaza lessz-é a Nagygulyásnak. Hát eggy negyedóura sem telt el, látik, hogy nagy porfelleg kanyarog a határba a Becsked felé. Nemsokájra meg vágtatva megérkezik a jóuszág. Egyenesen odamentek a Nagygulyáshoz, oszt elkezdték a ruháját, arcát, kezét, mindé-