A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

LAJOS Árpád: Mancsozás, tekézés (népi gyermekjáték)

MANCSOZÁS, TEKÉZÉS 409 botja magában repül el, de ő csak akkor futhat érte, ha következő társa ver. Ugyancsak a helyén marad akkor is, ha eltalálja a mancsot, de nem reméli, hogy idejében vissza tudja hozni botját. Ekkor a kapó a következő verőnek gurítja a mancsot, vegye az fel. Ha most ez a következő verő üt, az előbbi ki mer futni botjáért, s ha társának, aki voltaképpen futáshoz juttatta, ütése szintén sikerült, ketten is futhatnak, sőt két bentragadt verő esetén a szabadításkor hárman is stb. . . Az is megtörténhetik, hogy egyik verő sem tudja a botját visszahozni. Nincs más hátra: a két csapat helyet és szerepet cserél. Ezt a változatot 1937-ben csak fiúk játszották, s nem volt a játékhoz hímes mancs és mancsozó bot. A mancsot tölgyfa vagy gyortyánfa (gyertyánfa) kidudorodott dumójából: gáncsából faragták ki gömbölyűre, kis alma nagyságúra. A mancsozó bot kemény fahusáng volt, cca. 70—80 cm hosszú, tölgy- vagy cserfából, de jó volt ehhez az akác is. Az itt ismertetett változatot ugyancsak mancsozás néven egész Nógrádban ismerik. Elvétve, Nyugat-Nógrádban gancsozás néven is emlegetik. Észak-Hevesben a játék neve ugyancsak: mancsozás, vagy mancsolás. Egy változat Mátranovákról (Zajác István közlése szerint — 50 éves bányász, közlése 1968-ból —) annyi eltérést mutat, hogy az ütők előtt egy határvonal húzódott a földbe karcolva: a métavonal. Az ütök arcvonalban egymás mellett, a kapók velük szemben félkörben helyezkedtek el. A játékeszközök: mancs (cser- vagy tölgyfából) és a mancsütö (ugyancsak cservagy tölgyfából) utóbbi kb. 60 cm-nyi. Hasonló módon játszották a 30-as évek végéig, mint az őrhalmiak. Mindegyik ütő háromszor üthetett. Ha harmadszorra is tévedett, végképp kiállt a játékból. Megtörtént, hogy az ütők elfogyása miatt is szerepcserére került sor a két csapat közt. Nagyivádon ugyanezt ,,mancsolás"-nak hívják. (Adatközlőm Ivádi Adolf 51 éves, 1972.) Hogy a szó őrzése mennyire szívós a palócság körében, mutatja az, hogy a középpalócság borsodi ága, a barkóság magva: a Hangony-mellék népe is a mancsozás szót kedvelte. Egy példa Szentsimonból: mancsozás fentségre és lentre. (Adatközlő Bellér Mihály 71 é. földműves, 1957.) A játékosok száma, a pálya mérete az eddigiekhez hasonlóan nem volt szorosan meghatározva. Legszívesebben 8-8 játékos játszott egymás ellen egy kb, 40—45 cm hosszú, cca. 20—25 m széles pályán, Játékeszközök: anynyi db 60—65 cm hosszú, vastagabbik végén kissé elgörbülő husáng (bármely keményfából), amennyi a Jiagyítók száma, ezenkívül egy db közép alma nagyságú fagolyó, a mancs, melyet legszívesebben akác- vagy gyurtyán (gyertyán) gáncsából (törzsének kidudorodott részéből) faragtak ki gömbölydedre. A nagyítók a pálya egyik végén úgy álltak fel egymás mellett, arccal a kapók felé, hogy mindegyikőjük előtt 1—2 lépésnyire egy-egy kb. 3 dm átmérőjű gödör, a mancslyuk volt kiásva. Hagyítófájukat úgy tartották, hogy ennek szabadon levő alsó. vastagabbik vége a mancslyukban volt. A legügyesebb nagyító, a szabadító, a sor legvégén állt, készen arra, hogy ha társai tévesztenek, sikeres célzással és ütéssel beválthassa őket. A kapók a hagyítókkal szemben szétszórtan, a pálya másik felében fog-