A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

LAJOS Árpád: Mancsozás, tekézés (népi gyermekjáték)

410 LAJOS ÁRPÁD laltak helyet, nem egészen a pálya végén. Egyik tagjuk, a legügyesebb kapó, az adogató, felment a hagyítók sora elé kb. 4—5 m-nyire, oda, ahol a pálya szélességében húzott vonal, a vár, elválasztja a hagyítók gödreitől. A vonalnál megállt, kezében a manccsal. A játék kétféleképpen mehetett: ,,fentségre" vagy ,,lentre". Aszerint, hogy az adogató feldobással vagy földön gurítással adogatja-e a mancsot ellenfeleinek. „Fentségre": az adogató az első hagyítónak cca. 4—6 m magasra dobással ütésre adta a mancsot. Túl magasra dobni — nem számított! A hagyító gyorsan kiemelte botját a mancslyukból, megcélozta a feléje szálló, majd lehulló mancsot, utána pedig csóváló mozdulattal hozzádobta hagyítófáját. Ha jó erősen dobott, s eltalálta a mancsot, az elrepült a bottal együtt 30—• 40 méternyire is. E játék néhány pontba foglalt szabályai: 1. Ha a mancsot nem találta el a hagyító, bent maradt a gödre közelében, elhajított botját kint hagyta, majd az adogatónak odagurította a mancsot, hogy ez most már a következőnek adogasson. 2. Ha eltalálta, és úgy látta, hogy a mancs jó messzire repült, kiszaladt botjáért, hogy sietve vissza tudja hozni, mielőtt a kapók megkaparintanák a mancsot, s az ő nyitva hagyott mancslyukába tennék. A kapók ugyanis csak a mancsra figyeltek, hogy elcsípjék, s lehetőleg az adogatóhoz juttassák, aki a mancslyukhoz közelebb állt. 3. Ha valamelyik kapó a levegőben el tudta kapni a mancsot, a két csapat helyet és szerepet cserélt, természetesen a két legügyesebb ellenjátékos is: az adogató, illetőleg a szabadító. 4. Ha a kapók gurulásában csípték el a mancsot, akkor sietve az adogatóhoz dobták, vagy gurították — hogyan jobb —, aki a fentebb említett várvonaltól legelőnyösebb állásban megcélozta a botjáért kifutott hagyító nyitva hagyott mancslyukát, s belegurítani iparkodott a mancsot. Ha ez sikerült, mielőtt a hagyító visszahozná botját és vastagabbik végét beleütné a gödörbe, a két csapat ebben az esetben is helyet és szerepet cserélt. 5. Ha az adogató elkésett, vagy eltévesztette a gödröt, a mancsot visszaadták neki a hagyítók, s most már az adogató a következő hagyítónak dobott. 6. A rosszul célzó, tehát tévesztő, vagy a mancsot csak gyengén eltaláló hagyítók nem mindig maradtak bent: ha valamelyik következő tagnak, vagy végső sorban a szabadítónak sikerült jól eltalálnia és messze kiütnie a mancsot, amazok kifutottak botjaikért. Ilyenkor volt a játék a legizgalmasabb szakaszában. A kapók, s főleg az adogató egyszerre több hagyítóval voltak harcban. 7. Ha a szabadító is elvétette a célzást, a két csapat ekkor is helyet és szerepet cserélt, mert bot híján már egy hagyító tag sem tud ütni. A lentre játszás ugyanaz, csak itt az adogató által odagurított mancsot földre csapással röpítették. Az a változat, melyet több mancslyukkal játszottak, Dél-Hevesben is ismert — eddigi kutatásaim szerint. Adácson, Karácsondon nemcsak mancsozás, hanem bolondpár néven is szerepelt. Ez utóbbi elnevezés az adogató és a külön-külön mancslyukak hagyítói közt levő párharcra céloz.