A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

LAJOS Árpád: Mancsozás, tekézés (népi gyermekjáték)

406 LAJOS ÁRPÁD zathoz, csak itt a sikeres beterelés után megint csak a fenti mondókával végezték a kiszorítást. Borsodivánkán is, mint Szomolyán, a fagolyót fejszével levágott szőlővagy tölgyfadudorból faragták ki. A botot (mancsbot vagy ,,mancsfa") legszívesebben szilfahusángból vágták kb. 1 m-nyire. A borsodivánkaiak — hasonló kiszorító mozdulatokkal — ezt a mondókát kiáltották: „Lyukváltozás, torzomborzom, visszaborz!" Az utolsó szóhoz érve, hirtelen visszafordulással rántották ki a mancsfákat. Űgy is tettek, hogy a ,,mancslyukba" közösen beszorított botvégekre rátették a mancsot, majd a ,,. . . vissza borz"nál együttesen kivetették a mancslyukból a mancsot, majd csak ezután foglaltak lyukat. Ha a hajtónak sikerült a fent elmondottakhoz hasonlóan beterelni a mancsot, újból a mondókával és mancskivetéssel szorítottak helyet maguknak. A felsorolt néhány példa nem bizonyítja döntően, hogy a lyukba terelgetős játéktípusnak a palócságon kívül csak mancsozás a neve. Tovább kutatva ezt a játéktípust, egész sor olyan változatra találunk, melyek más elnevezésekkel honosak. Gyakori elnevezése a tekézés. Játékeszközök ugyanazok. Gyakran és sokfelé így emlegetik: „teke" és „hajtóbot". A borsodi Dél-Bükkalján, Sályban így mondják: „ismertük a tekézést, mégpedig „csűrre és lyukra". Előbbi típus a lyukba terelgető. A központi gödröcske: csűr, a körülötte levő lyukak elnevezése: botlyuk. Itt is van hajtó és ütők. A hajtó kiszorítására ezt szerették mondogatni a csűrbe dugott hajtóbotok és a ráhelyezett teke felé hajolva, szoros körüljárás közben: „csűrrül csűrre, lyukrul lyukra, tegyél a lyukamba!". Egyébként a DélBükkalja más községeiben (Bükkaranyos, Cserépfalu, általában a Hór patak völgyében, lapályos területeken, Dél-Borsodban (általában a mezőcsáti járásban), Tisza mentén ugyancsak tekézés a játék neve, valamint a Hegyaljától délre (Erdőbénye, Bodrogolaszi). Kiskunságban (Kiskunhalas) tűkézés néven ismerik. Nagyon gyakoriak az ország különböző részein a lyukba terelgető típus olyan elnevezései is, melyek a jószágtartás képzetét idézik fel. A mezőcsáti öregek emlékezete szerint a tekét disznónak, malacnak nevezték. Ezt a játékeszközt a kőrisfa vagy szőlőgyökér levágott gumó iából — „ahogy az a tuskóból kinyőtt" — faragták ki, közepes alma nagyságú golyóra, a haj tófát — kb. 1 m hosszú fiatal husángfából (leginkább tölgy, vagy akác). A központi gödröt cswr-nek, a körülötte levő lyukakat botlyukaknak nevezték. A hátrányos szerepben levő játszótársnak kondás volt a neve. Kiszorítására a csűr bottal való körüljárásakor ezt mondogatták: „Kását főzünk a disznónak, sz . . .t a kondásának!" Amikor a kiszorult kondás a malacot a csűr felé terelgette, ezzel bosszantgatták: „hajtsd ki kondás a disznót, sz . . . a kondásának!". A Bódva völgyében (Edelény) a kiszorításnak ez volt a mondókája: „lyukra kanász, elaludtál!", majd a tereléskor: „Sörgellője, pattogtató, a mi csűrünk nem eladó!". A játék neve itt: kanászozás, a hajtó: „kanász". A fagolyó (cser- vagy tölgyfából faragva) neve: disznó. Alsó Bodrogközben, a Nyírségben a játék neve: „kurtára, kurtára!" — ugyancsak a malac, disznó képzetéhez tapadt. A játéktípusnak a jószág-