A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

LAJOS Árpád: Mancsozás, tekézés (népi gyermekjáték)

MANCSOZÁS, TEKÉZÉS 405 tízen játszották. Lapályos, sík hely kellett hozzá. Ástak a játszóhely közepén egy akkora gödröcskét, az ún. ,,mancslyukat", melybe egy közepes alma nagyságú fagolyót, a „mancsot" be lehetett terelgetni. A mancslyuk 2—3 mnyi sugárban központi helyet foglalt el. Körülötte kisebb lyukakat ástak körmentében, az ún, „botlyukakat", melyek száma eggyel kevesebb volt, mint amennyien játszottak. Kellett még a játékhoz annyi „mancsozó bot" (kb. 1 m hosszú husángfa), tehát annyi darab, mint a játékosok száma. A mancsot legszívesebben szőlőtőkeagyból, azaz a tőke kidudorodó részéből faragták ki, ezt tartották a legkeményebbnek, legszívósabbnak. A mancsozó botot akác- vagy magyorófából vágták, de jó volt bármely „surján" facsemete is, csak kemény fa legyen ez is. A játék menetének két nagyobb szakasza volt: a hátrányosnak szánt játékos, a „hajtó" hátrányos helyzetbe hozása, kiszorítása, majd a terelgetés. A kiszorítás „dombütéssel" ment. („Gyerünk dombot ütni!, Üssünk dombot!"). Az elnevezésnek csak másodlagos értelme lehet, mivel a matyóság települése kifejezetten síkságon van. — A dombütés úgy történt, hogy a játszótársak mindegyike a maga mancsozó botjával kezében a lyukaktól bizonyos távolságra (kb. 30 m)egymás mellett felállt, majd adott jelre a lyukak felé rohant. Mindegyik arra törekedett, hogy a maga botja végét valamelyik botlyukba üsse még idejében. Mivel a botlyukak száma eggyel kevesebb volt, a versenyfutók valamelyike kiszorult, nem jutott neki botlyuk. ö lett a „hajtó", előnyben levő társai a „lesők". A hajtónak kellett a mancsot a középső nagy lyukba beterelni, míg társai igyekeztek előle messzi elütni a mancsot. Ha sikerült beterelni, a játék megint a „dombütéssel" kezdődött. Ha azonban elütötték előle, a mancs után kellett futnia, s megint azt elérve újra megkísérelni a mancslyukba való beterelést. Félszemmel azonban arra figyelt, hagyja-e üresen a botlyukát valamelyik, a mancsot előle elütő tag. Ilyenkor a hajtó amannak üresen hagyott botlyukába igyekezett döfni a maga botja végét. Ha ez sikerült, a kettő helyet és szerepet cserélt, vagyis a „lesült" leső lett az új hajtó. Előfordult, hogy mindkettő egyszerre döfte botja végét a botlyukba. Ilyen esetben erősködtek, melyik a győztes. Kivált egy harmadik tag, és botja végit a mérkőzők közé szorítva, csavarintott egyet. Akinek a botja kifordult, az lett a hajtó. Ha sikerült: a hajtónak a mancsot a mancslyukba hajtani, ráállt a mancsra, ezután kivette, és eldobta, amennyire bírta. A lesők futottak a mancs után. Aki elérte, még messzebb ütötte. Erre megint utána futottak. Aki legutoljára ért a mancshoz, megint csak az lett az új hajtó. Szentistvánon ezt a játékot „mancsolásnak" hívták. Szomolyán a „mancsozásban" a hajtót mondókával szorították ki a játék elején: a játékosok a „mancslyuk" körül szorosan összeálltak ,,mancshaj tó"-ikkal, e botok végét beleszorították a mancslyukba, majd körbe-körbe szorosan, egyirányban megindultak. Lépkedés közben ezt mondogatták háromszor, hangosan: „csűröm-csavarom!". Harmadszori mondásra gyorsan kirántották botjaikat, s mindegyik egy botlyukat keresett foglalásra. Aki lemaradt, az lett a hajtó. A játék menete hasonlított a kövesdi váltó-