A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

ZSADÁNYI Guidó: Balogh Bertalan emlékezete (1870-1922)

BALOGH BERTALAN EMLÉKEZETE 291 Lyka Károly hoz fordultam útbaigazításért, aki igen előzékenyen a következőket válaszolta: „Balogh Bertalan saját erejéből önkéntesen vállalta, hogy a Műcsarnok képanyagát különféle vidéki városokban bemutatja a közönségnek. Tekintettel arra, hogy az eddig rendezett kiállításai oly fényes eredménynyel végződtek, elhatározta, hogy nyugalomba vonul és minden erejét ennek az ügynek szenteli. Azonban ez az elhatározás nagy anyagi áldozatot kívánt volna és csak úgy lett volna megvalósítható, ha szerződéses viszonyba lép a Műcsarnokkal. De a Műcsarnok népes csoportja, mely ilyen — saját érdekében álló — áldozattól, rövidlátó és önző okokból riadozott, nem volt hajlandó hozzájárulni ezen szerződéses viszony elősegítéséhez. Ezzel Balogh Bertalan nemes vállalkozásának sorsa meg is pecsételődött anélkül, hogy bármely külső ok képezte volna akadályát annak továbbfejlesztésében, így mondta el nekem annak idején ezt a szomorú történetet Ambrozovics Dezső, a Műcsarnok titkára."

21 Ezzel a vándortárlat ügye lezáródott. Egyetlen levél fogalmazvány utal csupán arra, hogy később, 1914 táján, még egyszer felmerült az ügy. Szerették volna őt ennek vezetésére megnyerni, azonban kitérő választ adott. A fogalmazvány jól megvilágítja a vándorkiállítással kapcsolatos állásfoglalását és az egész munka értékelését. „Körülbelül befejezettnek tekintem a hivatást, amelyet a vándorkiállításokkal tűztem ki magam elé. Engem ugyanis e kiállítások gondolatának felvetésével és gyakorlati megvalósításával kettős cél vezetett. Az első: a képzőművészetünk decentralizálása, a másik: gyűjtemények létesítése az arra alkalmas vidéki városokban. Természetes, hogy e két cél megvalósítása megoldaná a műtárgyak elhelyezésének ma is nagyon nehéz kérdését is. Ez volt tehát a harmadik cél. ... a két vándorkiállítás nagyon sok tévhitet döntött meg. így legelsősorban azt, hogy a vidéki városok intelligenciája még nem érett meg a művészet befogadására. Vagy azt a másikat, hogy a vidéki tárlatokra nem érdemes nagyobb értékű műtárgyakat küldeni. Holott én már kezdettől fogva azt hangoztattam, hogy egy vidéki kiállítás sikerültsegének a legelső föltétele a jó kiállítási anyag. Szóval azt a magam elé tűzött egyik célt, hogy képzőművészetünk decentralizálásának lehetőségére és módjára számítottak a két tárlat beállításával elértem, sőt tovább is mentem akkor, amikor 1907-ben a Pesti Hirlap hasábjain részletesen ismertettem az ország egész területére kidolgozott vándorkiállitási tervezetemet. Meg vagyok győződve, ha akkor ezt a programot végrehajtják ma már — nyolc év multán — a jól járó óramű pontosságával működnék a vándorkiállítások országos rendszere. A másik célom volt, hogy vidéki képtárak létesítését segítsem elő. ... az én bűnöm az is, hogy Sátoraljaújhelyen a két vándorkiállítás után a vármegye és a város birtokában 15—20 kép van. íme az első képtár. Egy kultúrai vállalkozás csak akkor szánt mélyre, ha általános. Ha ugyanis Magyarországon képzőművészeti kultúrát akarunk csinálni, akkor csináljuk ezt az egész országban. A felvidéki vándorkiállításnak, mint egyedülinek, csak mint kísérletnek volt értelme, ha már azonban ez a ki19*