A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

KATONA Imre: A telkibányai kőedény- és porcelángyár alapítása és működése

262 KATONA IMRE vő . . . illetőségek 714 ft-ot tesznek ki. Az ugyancsak ez év november 7-i igazgatósági ülés jegyzőkönyvében kereken ki is nyilvánítják, hogy a gyár „egész jövedelme" még „a' mindennapi rendes költségek fedezésére" sem elegendő s ezeknek pótlása „tetemes áldozatokba" kerül „az uradalomnak esztendőnkint". 1839. június végéig a gyárnak kifizetendő 1113 ft 41 kr-t nem hajlandó a gazdasági kassza fedezni s az igazgatóság úgy határoz, hogy a „Fabrika költségei ... a lerakatok áruiból fedeztessenek ..." A gyár több éven át sem jut túl a hullámvölgyön, hiszen még 1841-ben sem a gyári, vagy főpénztárból fizetik a munkásokat, hanem az igazgató, Mayer János előlegezi meg saját pénzéből, melyet csak 1845-ben egyenlít ki a főpénztár. Az intézkedésekből úgy tűnik, hogy az igazgatóság ismeri a bajokat és mindent megtesz azok orvoslására. Mint láttuk, a legszembeötlőbb nehézség, hogy a gyártásra fordított összeg az előállított áru árának majdnem a duplája. Ezért nemcsak az építkezések költségei, hanem a közvetlen termelés kiadásai sem térülnek vissza. Más kérdés, hogy az eladott áruért járó öszszeg is csak részben inkasszálható. A feladat tehát kettős: meg kell találni a ráfordítási díj csökkentésének módját, ki kell használni a gyár kapacitását és biztosítani a termelt áru eladását- Míg ez utóbbi az áru kellő propagálásával és a lerakatok bizományosainak aktivizálásával fokozható, a termelés költségeinek csökkentése mindenekelőtt olyan eljárások bevezetésével érhető el, melyek az áru előállításának költségeit csökkentik. Ilyen pl. a költséges kézifestést pótló litografiálás bevezetése. E technológia bevezetésének engedélyezését 1840-ben kísérli meg a Helytartó Tanácsnál Bretzenheim Ferdinánd, a regéczi uradalom tulajdonosa. Kérvényében, melyet Abauj megye hivatalos szervezetén keresztül juttat a Helytartó Tanácshoz, világosan kifejti gyára „porcelán edényeinek, címerek, betűk és festésekkel való ékesitésére" kéri „megengedtetni ... kő nyomtatási eszközök használhatását". A Helytartótanács 1840. május 12-i és 26-i ülésén tárgyalja a kérést.

10 Noha még ilyen tárgy nem került elő — írja Mihalik Sándor

11 — tudjuk, hogy pl. litografált diszű ét-tányérokat készítettek. Példaként arra az összeírásra hivatkozik, melyet Kassa város 1847-ben kelt 4492. számú rendeletére állítottak egybe. Mayer János gyárigazgató előtt akkor leltárba veszik a Mihalik Adalbert bolti raktárában levő telkibányai porcelángyári készítményeket. Ezek között említik: Lith. Speiseteller 10 Kr- „Ebből azonban csak annyi derül ki, hogy valóban készültek litografált edények Telkibányán 1840 és 1847 között. Bretzenheim-levéltár egyik 1841-ben felvett leltárának 64. oldalán szintén szerepelnek „T. Bányáról litografirozott tálkák 5, T. Bányáról litografirozott tányér 2."

12 Divald egyik adatából úgy tűnik

1

', hogy már 1840-ben — az eljárás kérvényezésekor — készítettek litografizált edényeket Telkibányán." Wartha Vince műegyetemi keramikai gyűjteményében a regéci gyárat három darab képviseli. A legrégibb ezek sorában a 24 cm átmérőjű kőedénytányér, amely szintén, a máz alatt kék és zöld festékkel árnyalt, préselt (nyomtatott!) rózsaalakot mutat. Ennek bélyege REGÉCZ 840." Ügy látszik a litografizálásos díszítés sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, mert az 1840 utáni időből — noha számos telkibányai edény maradt fönn — egyetlen ilyen technikával készült tárgyunk sincs. Mégis,