A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

IFJ. HORVÁTH Béla: A miskolci városkép változása

190 IFJ. HORVÁTH BÉLA épületek és épületek egymás közötti kapcsolata alakulására is. 1950-ig egységes, átfogó, a terület egészére érvényes gazdasági és térbeli tervek nem készültek. Miskolc és Diósgyőr (ősközség) rendelkezett egyes területeire szabályozási tervekkel, azok nagyrészt a központi és a lakóterületek szabályozását és a csekély építési tevékenység lokális problémáinak megoldását szolgálták. A feladatok tehát egyedi építési témák megoldására és nem átfogó rendezésre; a városszerkezet és az alapfokú intézmény ellátás tudományosan megalapozott fejlesztésére irányultak. A városkép változás és a várossá formálódás (a városodás és városiasodás együttesen) minden időben dialektikus folyamat, amely földrajzi, gazdasági, társadalmi, műszaki, (technológiai) szociológiai szemléletre vezethető vissza. A folyamat tehát a város egészét tekintve mozgás jelenségek sorozata és sohasem választható el azoktól a társadalmi feltételektől, amelyben a mozgás megvalósul. A városnak helyi jelleget kölcsönzött a történeti emlékeken kívül a főbb útvonalak eklektikus architektúrája, amelynek nagyrésze a századfordulón a barokk városkép megszűnése révén alakult ki. Az eltűnt barokk architektúra nagyrészt provinciális barokk épületeket tartalmazott. Áldozatául esett a századforduló városkép váltásának több, egyébként fenntartásra érdemes olyan történeti objektum is, amelynek megtartása jelentős mértékben hozzájárulhatott volna a város arculatának szebbé tételéhez. A XIX. század végének miskolci városkép alakításait — a kor szellemének megfelelően — a keretes beépítés és a telek-spekuláció jellemezte. A szalagtelkes Miskolcon és a szomszédos (ma a közigazgatási területhez tartozó) településeken e (szalagtelkes) telekosztásra jellemző beépítés lehető legrosszabb formái, megoldási módozatai alakultak ki, amelyek elsősorban a Széchenyi utcai kéreg mögött fokozatos magassági, építészeti, műszaki és gazdasági értékcsökkenésben valósultak meg. Addig, amíg az egyéni tulajdonos oldaláról a telekspekuláció ezen legprimitívebbnek nevezhető módja egyre nagyobb „építési káoszt" eredményezett, a közösségnek sem lehetősége, sem módja nem volt ahhoz, hogy a városszerkezet változásának spontaneitását megakadályozza, és ezáltal új területeket tárjon fel. A területfeltárásnak közvetlen érdekeltsége sem állt fenn, mert újabb és újabb építési területek bekapcsolásának konkrét igénye nem is volt, miután az 1905—8-as évektől kezdve az építés üteme jelentős mértékben lelassult. A két világháború között a város építési tevékenysége elenyésző mértékű, mindössze a családi házas építés említésre méltó; közintézmények, az alapfokú ellátást biztosító egységek, új ipari létesítmények nem épülnek. A megvalósított családi házak területenkint más-más minőségi osztályozással és felszereltséggel inkább együttesen, (területfelhasználásukat tekintve) mint önmagukban domináns részei a városképnek. Ezen időszak alatt megvalósított néhány bérház különösebb városképi hatást nem jelentett, ezek építészeti formálása az akkori idők magyarországi átlag színvonalát érte el, a városban elszórtan elhelyezkedve egységes, a városképet maradandóan változtató átfogó hatás helyett lokális, és a mikro városképre gyakorolt hatásukkal járultak hozzá a városkép szegényes formálásához. Ebben az időszakban fővárosi tervek szerint mindössze néhány létesítmény (Zenekonzervatórium, Posta) épült. Az épületek többségét helyi tervezők alkot-