A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

NAGY Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója

502 NAGY GÉZA Megint csak forgolóudik a kiráj magán körül: — Ugyan miféle beszéd ez? Ezt pedig a vén kirájné hallotta. — Jaj — aszongya —, mán megint. Megint hozzáfogott ez a az otromba csúnya fa beszélni. Akkor fogta magát, a fát kifűrészelte ü maga. Akkor kiadta parancsba, hogy szátvát csináljanak ebbül a fábul. Hát a kirájt bántotta, hogy hogy is adhatta parancsba, hogy eztet a fát kivágják, mikor ez ojan szép vóut. ojan illatos. Dehát nem vóut mit tenni, mer az vóut a vágya a kirájnénak, hogy szűni akar, hát csináljanak szátvát abbul a fábul. Akkor osztán, mikor kész vóut a szátva, hát a vén kirájné hozzáfogot szűni. — Hej, megállj, most kibánok veled! Az anyádnak ezzét-azzát — aszongya — Most kibánok veled! Hozzáfogott igen szűni, csattogtatta a fát. Hát... Mi történt? Az eszvátának minden darabja szerteugrált. Csihi-puhi a vén kirájnét. Mejik a fejét, mejik az orrát, szemét. Csak úgy bugyogott kifele a vér a fejébül. Visításra fakadt a kirájné. Hát akkor osztán a sok emberek valahogy beszaladtak, hát kiszabadították a vén kirájnét. Akkor pedig kiadta parancsba, hogy azonnal tegyék a kemencébe az eszvátát, oszt égessék el. Hát ahogy betették a szátvát a kemencébe, ég. Ahogy száll a füstje, hát csak úgy karikázik, karikázik. Hát mit látnak a tetejin? Eggy gyönyörűséges szép aranykacsát. A kémény tetejin. — Hát — aszongya a kiráj —, mégiscsak csudálatos. Hát hogy is lehet ez? Akkor a kiráj kiadta parancsba, hogy ezt az aranykacsát azonnal fogják el. Hát de hogy is fogják el? Körülfogta a katonaság, minden udvari mester, udvari bolond a palotát, hogy elfogják a kacsát. De a palota eggyik sarkábul szállt a másikba. Összevissza. Ugy megcsalta a népet, hogy sehogy se tudták elfogni. Majd eccer osztán sikerült elmenekülni az aranykacsának. Szállt, szállt messzire, míg el nem szállt egésszen a tenger vizébe. Akkor ott osztán megtanálta a kiskacsáját. Úszkáltak, úszkáltak, ojan, boldogok vóutak. Hát a kiráj meg gyászba borította az életét. Mer a felesége semmiféleképpen se gyóugyult ki. Se hozzá nem feküdhetett, se meg se csóukolhatta, se meg se ölelhette. A fekete fátyol mindég a szemén van. Csak fekszik a szobába, mint eggy halott. Hát bánatába elment halászni. De merre is mennyen? Hova is mennyen? Hát elhatározta magába, hisz végeredménybe övé a másik ország is, ahova a felesége valóu. Az anyóussa itt van, hát elmegyen arra a tengerre halászni, ahun az apóussa meghalt. Hát ahogy odaér az árvaficfa alá, leül a fa alá, beveti a hálóuját is a vízbe, hát mingyán úszkáltak arra az aranykacsák. — Hej — aszongya —, csakhogy te itt vagy, te csodakacsa! No, megállj, ha így meg nem foglak, de megfoglak a nyilammal, mer te biztos valami boszorkány leszel. Aszongya az arany kacsa: — Ne nyilazz meg szép kirájfi! — Én tégedet? Dehogynem. Megcsaltál mán többször — aszongya —, hát nyilat vetek a fejedbe.