A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

NAGY Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója

PAPAI ISTVÁNNÉ KARCSAI MESEMONDÓ 501 gedett. Napfényt nem érhet az arca. Azt rendelte az orvas, a fátyol szüntelenül a szemén legyen. Még eggy percre se vegye le, mer akkor vége, elpusztul. — Hát ugyan mijér? — Megijedt a kiráj. — Hát hogyhogy? — Jaj, hát megnézte az apjának a sírját, oszt a nagy bánkóudásba, a nagy bánatba belebetegedett. Hát bántotta a kirájt, dehát nem vóut mit tenni. No, majd eccer a kiráj bemegyen a szobába. Aszongya: — Hát mégis ennek vessünk véget, hisz ojan régen nem láttam az arcodot. Vondd le a f átyladot. Dehát nem engedte az annya levenni a fátyolt, az meg nem hagyta ott eggy percig se, a büdöss vén boszorkány. Eccer elmennek halászni a halászok a tenger vizébe. Aszondta a vén kiráj né, hogy fogjanak mán halat, mer ojan régen nem evett mán halat, Hát ahogy halásznak, hát mit látnak? Gyönyörűséges szép két kis aranykacsa úszkál ott a vizén. Eggy nagyobb, meg eggy kis fijóuka. Hát mindenkinek szembetűnt, hogy ott úszkált az aranykacsa. Hazamennek, mingyán jelentették a kirájnénak. — Hőüj — aszongya —, mingyán kiadom parancsba, hogy az aranykacsát fogják el, mer a kirájkisasszony meghal, hogyha meg nem eheti az aranykacsának a máját. Hát nem tudott mit tenni a kiráj, akárhogy is, csak meggyóugyuljon a kirájné. Megfogi az aranykacsát, oszt a kirájné megeszi. Maga a kiráj ment el kifogni az aranykacsát. Hazavitte nagy örömmel. Levágták, megsütötték a kiráj kisasszonynak, az megette. De bizony nem szépült meg tülle. Csak ojan csúnya vóut. Nem is vette le az arcárul a fátylat. Bántotta ez a kirájt igen. Majd eccer a hűsfa meghajtotta az ágát. Aszongya a hűsfa: — Jaj, de szomorú élet! Aszongya a kiráj: — Né mán, még a fa is beszél? Akkor elhallgatott, Eccer megint a kiráj ott sétálgatott az udvaron. Megint megszóulal a fa: — Jaj, de kietlen élet! Megint csak hallgatott, hát nem tudta, hogy a fa beszél, dehát más nem vóut ott, sehun senki. Megint megáll a kiráj, néz magán körül. Akkor megint a másik nap ott járkál a kiráj. Megint megszóulal a fa: — Jaj, de bús élet ez! Megint nem; tudta a kiráj, hogy ki beszél, honnan beszélnek. No, majd eccer hozzáfog a fa énekelni: — Becsaptak szép kiráj fi. Vond le a fátylat a kirájnénak a szemérül! Hej, eztet meg meghallotta a vén kirájné. Hamar kiadta másnap parancsba, hogy mer zavarja a fa, hát vágják ki az ablak lalóul. Hát a kiráj csudálkozott, hogy lehet az, hogy kiadta parancsba, hogy vágják ki a fát. Nem vóut mit tenni, kivágták. Hát levitték a kert alá a fát. Ahogy levitték a kert alá a fát, hát eccer megyén arra a kiráj. Mit lát? Eggy gyönyörűséges szép virágocska van ott. De annak is ojan illata vóut, hogy az egéssz országot átjárta az illata. Hát hogy sétál a kiráj, megint megszóulal valaki: — Jaj, de bús élet ez, jaj de szomorúság!