A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

NAGY Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója

500 NAGY GÉZA hozzá. Tisztet. Tiszteket, katonákat, hogy mennyének kisérőünek a kirájnéval. Elmentek. Hát mikor meglátta a vén kirájné, nagyon megörült. — Jaj, kedves gyermekem, amennyit sírtam utánnad. Bánkóudtam. De jóu is, hogy megkerültél. Szegény jóu apád bánatába elpusztult. Hát bántotta a jányt, hát aszongya: — No, de nem baj. Majd elmegyek, megmutatom neked legalább a sírját. Az vóut a vágya, hogy az alá az árvaficfa alá temessük, ahol a te jóu anyád megtudta, hogy neki gyereke lessz. Hát így igen festette az ártatlant. Nagy lakomát adtak nekik. No, elindultak. Mennek, mendegélnek, mán a követek, mán a vén királyné a jányával, meg ez a fijatal kirájné. Ahogy mennek, hát aszongya a vén kirájné: — Hallod édesjányom! Minek gyönne oda a sírt összegázolni ez a sok katonaság, ez a sok ember? Inkább mulassanak. Itt ez a vendéglőü, én fizetek minden kőüccséget, ereggy be, oszt mongyad nekik, hogy foglaljanak hejet, oszt mulassanak. Egyenek, igyanak. Annak az örömére, hogy tégedet megtanáltalak. Hát ráállt a kirájkisasszony, azt gondolta, hogy Isten tuggya, hogy mijén jóuba igyekszik. No, ük osztán hárman mentek, mendegéltek. Mikor osztán mán odaérnek a ficfa alá, hát tényleg ott vóut eggy sír féle. Aszongya a kirájné: — Hallod-e édesjányom? De a víz szélin van tudod, egésszen bent. Mer azér, hogy mikor idetemettük, akkor a víz egésszen bent vóut, most meg mán feláradt. Jaj, de gyönyörű innen! — Felmászott a fa tetejire a vén kirájné. — De gyönyörű, de is szép! Onnan nézte. Lemászik vissza. Felmászott a vén kirájnénak a jánya. — Tényleg innen jóu mán nézni a jóu apámnak a sírját. De gyönyrű, de is szép! — No, majd én is megnézem — mongya a fijatal kirájné. Felmászott a fára. Aszongya: — Nem látok semmit. — De figyeljed csak jobban — aszongya —, így arra — aszongya — kukucskálj ! Aszongya: — Jaj, mán valami zörög! Jóuanyám, a fa úgy rezeg! — Á-Á, hát biztos — aszongya — a halacskák a vízbe. Majd mingyán megjelenik neked a sír. Ez alatt az időü alatt kifűrészelték alatta a fát. Bezuhant a tengerbe a fával eggyütt a fijatal kirájné. Akkor oszt szaladt a vén kirájné a jányával eggyütt, szaladt igen. — Jaj — aszongya — azonnal fogjatok! Követek gyertek gyorsan, mer a kirájné nagyon megbetegedett. Mit tett, felőütöztette az ü janyát kirájnénak, fekete fátylat vont a szemére, vitték haza a hintóuba. Amikor hazaérnek, mingyán szaladt az ura, fogadta: — Jaj, csakhogy meggy öttel! Annyira hijány óztál! — Jaj, bizony hijányzott kedves eggy gyermekem, de nagyon megbete-