A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

SELMECZI KOVÁCS Attila: Torkos csűrök Észak-Borsodban

TORKOS CSŰRÖK ÉSZAK-BORSODBAN 443 A gerendavázas torkos csűrök hagyományos és újabb építésszerkesz­tése közötti különbségek a falazat elkészítésében is kifejezésre jutnak. A ha­gyományos falszerkezet zsilipéit technikával készült. Az épületváz oszlopai­nak egymás felé néző oldalába középen 4—5 cm mélységben és hasonló szé­lességben vájatot véstek, amit zsilipnek, zsilyipnék neveztek. Az oszlopokba vájt zsilipekbe az oszlopok közének megfelelő hosszúságú, 20—30 cm szé­lességű, fejszével durván faragott bükk vagy tölgyfadeszkákat raktak egy­másra egészen a tetőgerendáig. A deszkák egyenetlen széleik miatt nem il­leszkedtek egymáshoz, ami a csűr szellőzésének előnyére vált (1. kép). Ennek a falkiképzésnek leegyszerűsített, újabb megjelenési formája az egyszerűen oszlopokra szögezett deszkafalazat (7. kép). Újabb, elég ritkán előforduló falszerkesztési eljárás volt a vessző fal, fonottfái készítése torkos csűrön. Bár sok helyen ezt a falkiképzést jobban kedvelték, mert a berakott ter­mény levegőzését egyenletesebben biztosította, mint a ravásfal. Ennek elle­nére sajátos módon a nagygazdák torkos csűrjeinél nem kapott polgárjogot. Nem tartották elég rangosnak, a helybeli felfogás szerint „nem pásszolt a torkos csűrhöz" (Felsőkelecsény). Ezért a torkos csűrök építésének újabb felendülése során, a már változó szerkesztési eljárások között jelenhetett csak meg (8. kép). A vesszőfal az anyagtakarékosság, de a hagyományos szerkesztésmód leegyszerűsítésével bekövetkező építőeljárás megváltozta­tásának tükrözője lehet. A hagyományos gazdálkodás idején a csűrfolyosó kiképzésében elsőd­leges törekvés a megfelelő méret' kialakítása, a minél tágasabb kapube­járat biztosítása volt. A csűrfolyosó, a szérű a gabona behordása idején be­állóhely, átjáró helyiség szerepét töltötte be. A kévékkel megrakott szekér­rel a csűr alá hajtottak, és innen adogatták le a kévéket a két oldalon elhe­lyezkedő tárolóhelyiségekbe. Erre a munkára legmegfelelőbb a torkos csűr bejárati megszerkesztése volt, amely méreteivel biztosította a zavartalan behordást. A csűrfolyosó hátsó részét sem lehetett lezárni, mert a berako­dás után a megüresedett szekérrel a csűr mögötti rakodókertbe mentek ki, ahol megfordulva jutottak vissza a csűrfolyosón át az udvarra. Az átjárás miatt a csűrfolyosót teljes szélességében és magasságában szabadon hagy­ták, még peremfalazást sem készítettek. Az átjáráshoz legmegfelelőbb a nyitott folyosó volt (1. kép). Azonban a csűr munkahelyként is szolgált a gabona szemkiválasztására és tisztítására. A télbe nyúló hosszadalmas mun­ka a helyiség védettségét igényelte. A folyosót elöl és hátul rendszerint nagy, kétszárnyú kapukkal zárták le, amelyek mérete a folyosó méretéhez alkalmazkodott. A kapuszárnyak magassága megegyezik a falmagassággal, hosszuk pedig a csűrfolyosó szé­lességének felével (kb. 2,5—3,5 m). A kapuszárnyak mérete a megrakott szekér befogadására volt számítva. A gyalogos bejárásnál nehéz a hatal­mas kapuszárnyakat mozgatni. Ezért legtöbb esetben az egyik kapuszárny síkját 80—90 cm széles kapuhaj lássál törték meg, vagyis egy keskenyebb kapunyílást is biztosítottak az egyik kapuszárnyon. Néha alacsony kiskaput nyitottak rajta (7. kép). A kapuszárnyakat jelenleg függőlegesen álló deszkákból készítik, ame­lyeket alul és felül vízszintes, középen átlós irányban elhelyezett deszka-

Next

/
Thumbnails
Contents