A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

SELMECZI KOVÁCS Attila: Torkos csűrök Észak-Borsodban

440 SELMECZI KOVÁCS ATTILA fapárok két szélsőjét keresztkötéssel, kakaskötéssel fogták össze felülről kb. 80—120 cm távolságra. A két szélső szarufát akkor is összekapcsolták, ha a többire nem tettek kakasülőt. A szélső kakaskötésre erősítették a kisebbik tetősíkot tartó rövidszarufákat, amelyeket grótszarufa (Szőlősardó) vagy farszarufa néven is említenek. A rövid szarufák száma 3—4 volt. Felső végüket erősen bevágták, szögletesen bemélyesztették a végüktől 20 cm-re. A bevágásoknál fogva akasztották a vízszintes kötésre. Alsó végüket a felső gerendakeret keresztgerendájába csapolták (4. kép). A szarufákat vízszintesen fektetett lécekkel borították be a fedél megtartására. Az első lécet a szarufák spiccre legömbölyített végétől 5—6 cmre szögelték fel. Szalmafedél alá 40—45 cm-ként helyezték el a további léceket. Cserépnél az első sor után 26 cm-re került a következő, a többi 32— 33 cm-re. Az üstöktől 3 cm-re maradt el a lécezés. Az első világháborúig a csűrtetőket legnagyobb arányban szalmazsúp borította. A torkos csűrök hagyományos fedélanyaga is a kévékben, matringokban felkötözött rozsszalma, zsúf szalma volt.'

20 A felkötözött szalma leszorításáról a tetőgerincre 1 méterenként elhelyezett átlós kötésű ekelovak, lefoglalólecek (Felsőkelecsény) gondoskodtak. A cserépfedés tette általánossá a csűrtorok homlokzati részének leegyszerűsítését, sima deszkafallal, vértelekkel való lezá4. kép. Csűrtető lezárása far szarufákkal. Gömörszőlös. Selmeczi Kovács Attila felv.