A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 10. (1971)

DEÁK Gábor: A 48-as függetlenségi és a radikális irányzatok Borsodban a századfordulón

A 48-AS IRÁNYZATOK BORSODBAN 151 1869-ben 1 300 000 ember választott, 1896-ban csak 889 000 választójogú polgárt tartottak számon. Mindden 100 emberre 5 választójogú egyén esik. Az állam csak úgy válhátik demokratává, ha az általános választójog alapján 4 millió választója lesz. (26) Úgymond a lap: „Harcunk a szabadság és nép jog csatája lesz, amelyben jogot nyernek a jogtalanok és a joggal bírók nyernek védő társakat, melyben megifjodik a nemzet, megszilárdul az alkotmány, erőhöz jut a közélet'" (27) (Ugrón Gábor szavai). Ez már követelés volt, nem csupán politikai program: „Meg kell adni ia politikai jogok kiterjesztését; vagy számolni kell egy rettenetes szocialista forradalommal." (28) A két párt, a Függetlenségi és 48-as, valamint a Szociáldemokrata Párt ennek az, általános választójognak az érdekében fogott össze, ami aztán vegyes visszhangot váltott ki. Még Herman Ottó is párhuzamot vont Frankéi Leó és Ugrón Gábor akciója között, s szembekerült Kosuth Ferenccel is, akihez Nyílt levél-ben fordult a magyarság történelmi szerepének és a jelen politikai küzdelmeknek összevetésével. (29) Nem közömbös szerinte, hogy a nemzet milyen áron jut el az általános választójoghoz. Hogy a függetlenségi párt programjában radikális gondolatok is érvényesültek, legjobban a Szabadság című lap szerkesztői gárdája bizonyítja. A századforduló után dr. Neumann Bertalan főszerkesztő mellett ott találjuk Budai Józsefet, aki egyaránt volt természettudós, materialista, függetlenségi és Habsburg-ellenes. Régi miskolciak még emlékeznek rá, hogy a király születésnapján mindig kiküldték a Bükkbe, mert olyan királyellenes megnyilatkozásokat tett, hogy azokért le kellett volna tartóztatni. Simándy Pál regényes visszaemlékezése jól jellemzi alakját, amikor ateistának, materialistának, „nagy tudós"-nak mondja. Szinte divat is volt ez akkor az értelmesebb és érdeklődőbb ifjak és felnőttek között. A közvélemény előtt állandó kérdés maradt továbbra is a kiegyezés, az osztrák sérelmek, Magyarország gyarmati állapota. De új hang is jelent meg; harc az imperiális politika ellen. 1903-ban a lap vezércikkében, így: „. . . Keletre magyar! tekints el hazád és fajod fölött, nézz idegen földekre, hogy ne jusson eszedbe helyzeted mély nyomorúsága. Gyarmjata vagy az osztráknak, kezed, lábad gúzsba kötve?" Nem baj, gyógyír lesz mindenre az imperiális politica!" (30). . . „Arra nincs erőnk, hogy ezt az országot telítsük nemzeti eszmével és tartalommal. Hanem azért Keletre magyar, előre a Balkánon egész Szalonikiig, álmodj nagy Magyarországról, tiéd lesz a Csórialk birodalma!" — Mintha Ady keserű szavait hallanánk, amikor ezt az ópiumos politikát ostorozta. Előtérbe kerültek az új kormánnyal'— Széli Kálmánnal — a gazdasági kérdések. A gazdasági harc éppen a századforduló gazdasági válsága következtében még jobban védekezett a magyar gazdasági expanzió ellen. Az osztrák gyárak raktárainak megadóztatását megszüntették — írja a lap —, ezek tehát a jövőben a magyar kereskedőkre hárulnak át. A felemelt osztrák ipari vámok miatt a külföld iparos országai magas vámokkal elzárják nyersterményeink elől az utat, tehát, ha sok lesz a termésünk, nem vihetjük oda, ahol kevés van, hanem kénytelenek leszünk olcsón eladni az osztrákoknak, ha pedig kevés lesz a termés, nem lesz mit eladni Ausztriának sem, így maradunk még inkább gyarmati sorban! „Az új kiegyezés