A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9. (1970)
LAJOS Árpád: A fonó folklorisztikai kutatásának problémái
A FONÓ FOLKLORISZTIKAI KUTATÁSÁNAK PROBLÉMÁI 365 az irányt, mely ma a néprajzi ismeretek elmélyítésében múlhatatlanul szükséges, a fonóélet területére is érvényesítenünk kell. Az egyes résztémák kategorizálása akkor válik élményszerűvé, elmélyültté, ha lehetőleg minden vonatkozásban az adatközlő egyéniségek összefüggő vallomásaira támaszkodhatunk, ezeket rögzítjük a mai fejlett technika (magnetofon) segítségével, s az. adattárban megfelelő helyre soroljuk. A fonó folklorisztikai kutatásának problémáit az etnikai specifikumokra való utalással zárjuk. Egyre inkább kívánatossá válik a regionális gyűjtések lehető legszélesebb kiterjesztése. Szendrey Zsigmond még a különböző tájak szórványos adataiból is igen tanulságos, sokoldalú képet állított össze a fonóéletről. Tanulmányának záró szavai: „... A források alapján körülbelül ez volt a régi magyar fonó élete" — egy rendszerező elme sok-sok részletet megvilágító gondolatait foglalják össze. De e szavakból éreznünk kell, hogy még sok feladat vár ránk, olyan feladatok, melyek összefüggenek a különféle etnikai csoportok részletes, mélyreható tanulmányozásával. A fonóélet résztémáin belül komoly feladatot jelent a variációk, migrációk felfedezése, megmutatása, tájankénti összehasonlítása, s ezek tudományos igényű magyarázata. — Vannak olyan kategóriák, melyek egy bizonyos tájegységre jellemzőknek látszanak, de könnyen kiderül, hogy ezek olyan archaikumok, melyek mindenfelé megvoltak, s vannak olyanok, melyek archaikus megjelenésük mellett is újabb keletűek, s bizonyos, népcsoportoknál nincsenek meg. A fonólányok együttes szórakozásában például nagy szerepe volt a guzsalytáncnak [23]. Emlegetik olyan helyeken is, ahol az öregek sem tudják már rekonstruálni. Az ország leghagyományőrzőbb néprajzi csoportja, a palócság körében századunk első negyedében még élt ez a tánc. Archaikumára vall, hogy régi fonóeszközzel, az egy darabból faragott szárú guzsallyal járták. Ott, ahol a kettévehető guzsaly terjedt el (leszerelhető fejes guzsaly), nem táncolhatták, hiszen ez az eszköz csuklós mozgásával, könnyen kétfelé esésével akadályozta volna a guzsalytáncot. A közép és nyugati palócság körében az egyes guzsaly („paripa", „csődör") használatát nem tudta amaz kiszorítani, érthető, hogy főleg Nógrád területén a guzsalytáncot a palóc lányok sokáig őrizték. Mégsem mondhatjuk, hogy kizárólag a palócság szellemi kincse volt, mert a tánc elnevezésére máshol i£. emlékeznek. Egy olyan archaikumról van szó, melynek jó ismeretét a hagyományőrző palócságnak köszönhetjük. Viszont, a fonóházak egyik jellegzetes, tréfás büntető szokáseleme, a „guzsalypisiltetés" (lásd 361. oldal), archaikus benyomása mellett is újabbkéletű jelenség, ezt is csak a kettévehető guzsalylyal tudták megtenni. A párosító dalokra vonatkozólag egyidőben az a meggyőződés vált uralkodóvá, hogy ezeket a lányok a legények távollétében egymás tréfálására, egymás kidalolására dalolták. Viszont ismét palóc példával bizonyíthatjuk, hogy a párosító daloknak egy külön kategóriája akkor szólalt meg, amikor lányok-legények közt párosító játékok zajlottak (főleg a „Megy a kosár" típusúak), s egy-egy játékos párosítás záró mozzanataiként szerepeltek, lányok-fiúk nyilvános összeéneklésével [24]. Sőt, lányok-legények együttjátszásakor a lányok dallal történt eladására gazdag székely példák is vannak [25]. Regionális gyűjtések kiterjesztésével homályosnak tűnő szavakat, fogalom jelöléseket is magyarázhatunk. A harmadrendű szösz elnevezése a
