A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9. (1970)

LAJOS Árpád: A fonó folklorisztikai kutatásának problémái

A FONÓ FOLKLORISZTIKAI KUTATÁSÁNAK PROBLÉMÁI 352 dik..." „Belesodródik a fonal, úgy fáj..." „A balkezemen, az ujjamat úgy kifontam, úgy kipergettem..." „A nyál még a körmöt is kifonta, kiette..." „Elnyalódik az ujj, lekopik a bőr a húzgálástól..." „Vér néz ki az ujjamból, anynyira kisodri az aprószösz..." „Ügy kicsípte a fonal az ujjamat, hogy csak úgy gyött le a bőr róla..." „A mocsolyában áztatott kender szösze, csepüje büdös, nagyon bűzlött, csakúgy csípte a nyelvünkét!" „Lehúzi a bűrt a nyelvünkrűl..." „A szánk széli gyakra kipállott." „Rossz vót az ülés is, nem tudtunk támaszkodni. Az ember háta majd belyukadt..." — Mégis, aki kifáradt, ellankadt, társai ráriasztották a munkára: serpenyőt ütöttek le mellette, vízzel szembe szentelték, csapot húztak a szöszén, megcsavarintották, s felébresztették, hogy megfagyott a szösze. Ezeknek az ösztökélő mozzanatoknak se szeri, se száma, összegyűjtésük ismét külön feladat. És mennyire értékelték, nagyra tartották a fonást, hogy ragaszkodtak hozzá, mivel társadalmi helyzetükbe való belenyugvásukkal mégis, életük egy kimaradhatatlan szakaszának tartották, egyszóval a fonásra vonatkozó véleményüknek is megvan a maga folklórja, mely szinte összefoglalja, összegezi a fonót mint termelési módot. „Csak húztuk, húztuk, ki csinálta volna helyettünk?" „Bizony a fonás a magunk tíz körme munkája. Vót vele elég. De azér szép, mikor megvan a vászony.. ." „Én úgy fontam, nekem olyan vásznom lett, hogy akar írni is lehetett volna rajta..." „Parasztnak való ez..." „Hogy állt volna a guzsaly a kisasszonyok vagy a dámák kézibe?" „Belesodorták volna a pirosítót a szájukból, mégse lett volna az fonal..." „Ügyes, ügyes munka volt ez... még ma is fonnék, ha lenne kenderem. .." — így vélekednek a mai idősek. Még e néhány példa is rávilágít szemléletükre, véleményalkotásukra. Hát még, ha ezeket a megnyilvánulásokat rendszeresen, tájanként gyűjthetnők össze! A fonónak mint termelési módnak résztémáiból, e kategóriák összefüggő megszólaltatásából végső sorban a fonó munkarendjének folklóranyágához jutunk. Ennek az anyagnak a rendszerezése, adattárának elkészítése a jövő diakrónikus vizsgálatainak egyik fő forrása, bizonyság arra, hogy a folklórgyűjtés kiterjesztése a munka területére hézagpótló feladataink egyike a régi paraszti korok szellemének megismeréséhez. De még a folklóri jelenségeken túl is, a fonónak mint társas munkának ismerete arra is szükséges, hogy a fonónak mint népszokásnak egyes mozzanatait éppen a munka végzésével párhuzamban ismerjük meg. Egy példa arra, mennyire összefüggnek a fogalmak kisebb-nagyobb bonyolultságai: legismertebb, legkedvesebb mozzanat a fonóban az orsóellesés, hogyan figyeli a legény, mikor ejti le a lány az orsót, a fiú elkapja, és csak csók fejében adja vissza... Miért esett le az orsó? (Eltekintve most attól, hogy a lány véletlenül, vagy készakarva ejtette le.) Nem azért, mert elszakadt a szösz, elsősorban nem ezért, hiszen a szösz elszakadása a legritkább esetekben következett be, ugyancsak várhattak volna a fiúk erre —, hanem legtöbbször azért, mert meglazult az orsó hegyén a fonalbiztosító hurok, kibomlott, így esett le az orsó — az adatközlő nők vallomása zömmel ezt bizonyítja (lásd példa 349. oldal), a fonalszakadás a csepünél következett be, de ez is ritkán. Röviden: ismerni kell a fonal anyagát, annak előállítását, fogalmat kell alkotnunk a guzsalyról, orsóról, s a fonás munkamenetéről.