A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9. (1970)

BODGÁL Ferenc: A néprajzi érdeklődés szélesedése Miskolcon és Borsodban 1844-től az első világháborúig

A NÉPRAJZI ÉRDEKLŐDÉS MISKOLCON ÉS BORSODBAN 335 A néprajzi gyűjtést Borsodban négy nagy korszakra oszthatjuk. Az első korszak, a XVIII—

XIX. századi lejegyzések, a tudatos néprajzi gyűjtés megindulásáig, 1844-ig. Ebből a korszakból még kevés néprajzi anyagot ismerünk, de ha adatainkat összevetjük az ország más területéről származó gyűjtésekkel, a népi kultúra tájilag, társadalmilag tagolt gazdagságát sejthetjük. A gyűjtés második korszakában Szeredy 1844-es felhívása és később Tompa Mihály gyűjtése kifejezetten politikai célt szolgált; a gyűjtés elsőrendű feladata a népi-nemzeti jelleg megőrzése, illetve az elnyomó osztrákokkal szemben a sajátos magyar kultúra dokumentálása. A néprajz, a folklór ekkor még szoros kapcsolatban van az irodalommal, s legjobb gyűjtőink az irodalommal foglalkozókból kerülnek ki. A korabeli néprajzi közlések alapja a közvetlen megfigyelés, ezért olyan plasztikusak Szeredy szokásleírásai. A folklór alkotásai; a népdalok, balladák, mondák hozzátartoznak parasztságunk mindennapi életéhez, s nem véletlen, hogy Szűcs Marcsa tragikus sorsát Ujj Péter mezőcsáti kerékgyártó legény és Erdélyi János, a költő és folklorista is megverseli. Ujj Péter verse a nép között ma is élő balladává válik, Erdélyi versét pedig elfelejtik [27]. Olyan sokan élnek még a népi alkotásokkal, hogy a lejegyzők nem tartják fontosnak, hogy a szokásoknál, játékoknál az előadás pontos, hűséges leírásán, illetve a nyelvi sajátosságok lehetőleg pontos visszaadásán túl az előadók személyére, vagy az előadás, gyűjtés körülményeire adatokat jegyezzenek fel. Ez a követelmény csak évtizedek múlva, elsősorban a múlt század végétől kerül inkább előtérbe. A megyei néprajzi gyűjtés harmadik korszaka tulajdonképpen az 1880as években, Istvánffy munkásságával kezdődik. Ebben az időben a folklór fokozatosan elválik az irodalomtól, s ugyanakkor a néprajzi gyűjtés módszere is sokat fejlődik. Az életforma gyors változása következtében egyre jobban fogynak a népi kultúra alkotásai, illetve egyre nagyobb szerepet kap a szájhagyományozó műveltség mellett az újságok, ponyvák, az iskolai oktatás szerepe népünk műveltségében. Most már szándékosan keresik a jó mesemondót, a népdal, vagy ballada ismerőjét. Istvánffy Gyula 1888-ban két borsodi népmesét közöl, s első cikkében már a népköltészet alkotásait irodalmi rangra emeli. Mint írja: „Mindenike a nép lelkében fogamzott, a nép ajkáról szakadt ugyan, mégis egynémelyike költők öntudatos művészi alkotásaival is kiállna a versenyt, s a világirodalom nem egy koszorúsa, szellemi alkotása méltó büszkeségnek tartaná népköltészetünk egy-egy termékét forma és tartalom tekintetéből egyaránt" [28]. Istvánffy már ragaszkodik a mese szöveghű lejegyzéséhez, de a mesemondóra, a mesemondás körülményeire vonatkozóan nem jegyez fel adatokat. Istvánffy kutatásainak kezdetén szerveződik önálló tudományos társasággá a néprajzzal foglalkozók aránylag kisszámú rétege. Istvánffy nemcsak lelkes tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak, hanem lelkes szervezője is. 1872-től 1924-ig a Kisfaludy Társaság bocsátja közre a Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteit, s későbbi összegzésében ő is ezek beosztásához, illetve rendszeréhez ragaszkodik. Az utolsó korszakban az anyagi kultúra kutatásában Kóris Kálmán munkái meghaladják a kor színvonalát. Gyűjtéseiben az adatok legrészlete-