A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

IZSÉPI Edit: Diósgyőr mint végvár a vasvári békekötés utáni korszakban

DIÓSGYŐR A VASVÁRI BÉKEKÖTÉS UTÁN 201 lármát ütöttek, ha a környező falvakból igyekeztek élést keríteni. így nem volt más mód az éhes végváriak számára, mint a hódoltság felé fordulni. Az alföldi városok és falvak népe jóformán vetni is alig mert, nem tudván, hogy termését ki fogja learatni, melyik katonaság tapodja le lábon, vagy viszi el a szérűről. Megélhetésük alapjai a hatalmas rideg csordák voltak, ezek eladásából fedezték a legkülönbözőbb címen kivetett török adókat s minden szükségletüket. A török adószedők elől is a marhákat volt legkönnyebb eltitkolni, a pusztába, ingová­nyos rétbe nem mehettek utánuk. A végváriak számára az ilyen csorda és nyáj volt a legkívánatosabb és legkönnyebben megszerezhető préda. A hódoltság az ellenség földjének számított s éhes gyomorral nem szántak másokat, nem nézték, hogy zsákmányolásukkal magyar jobbágyokat, sokszor egy egész falut tettek földönfutóvá. Mivel a várat, nagyobb feltűnés nélkül, egyszerre többen nem hagyhatták -el, rendszerint több végvár huszárai szövetkeztek össze egy-egy nagyobb vállal­kozásra. 1665 nyarán, az egri, hatvani és szolnoki török őrségeket messze kike­rülve, egész Rácországig lementek zsákmányolni. Diósgyőriek is voltak köztük. S amikor Papp János az egri pasa vádaskodására és Csáky Ferenc főkapitány pa­rancsára néhányat megfogott a kóborlók közül, majdnem lázadás tört ki a vár­ban. Később azonban az elítélteket is szabadon bocsátották [50]. Decemberben néhány katonánál megint találtak rác portékát [51]. A következő nyáron a magyar részre I. Rákóczi Ferencnek adózó Tiszaroffra támadtak a diósgyőriek; ónodiak, szendrőiek más végházbeliekkel együtt. ,,A fa­lunak szinte úgy mentek, mint nyilvánvaló pogány ellen" [52]. Különösen 1668-ban sokasodtak meg a kóborlások. A növekvő ínségtől űzve csapatosan indultak a hódoltságba. „Nem is csodálom kegyelmes uram ez nagy sok, égrekiáltó panaszok, hogy vannak — jelentette Pap János —, mert én nyo­morúságos ágyamban hallom az sok nyúzó, fosztó, sarczoltató latroknak itt az Sajó mellett két felől való mönéseket, jövéseket, Isten tudja, kik, honnan öszve verődvén az Dunántúl is, mind lovas és gyalogos egyaránt, az melyet én életem­ben nem hallottam, sem láttam, hogy arrul az földrül az Tiszántúl innét váló földét, mindeneket így rontsák és pusztítsák. Az mint az napokban is itt Mis­kolczon nyolczvan gyalogot mondják, hogy harmad napig vendégeskedtek ... az Dunántúl valók" [53]. A miskolciak bizonyára sokáig megemlegették ezt a ven­dégeskedést. De nemcsak a Dunántúlról jöttek. A debreceniek ökreit a felső-magyarorszá­giak hajtották el, s csak százhúsz tallér sarc lefizetése után adták vissza a város­nak. A sarcolok közt volt a diósgyőri Balogh Péter és Gyökös Jancsi [54]. Hason­ló kóborlás miatt citálták Diósgyőrből a kassai hadi székre Berény Mihályt [55]. A következő nyáron a kassai tanúvallomásokból kitűnik, hogy „az alföldi sze­génység pusztítói" a többi kóborlók közt Diósgyőrből Mesze nevű nagyrévi fiú és Torday István [56]. Néha nem mentek el a hódoltságig. Berényi György Sajószentpéterről hozott el két lovat [57]. A végvári kapitányok, különösen midőn Bécsből kaptak parancsot, szigo­rúan tiltották a kóborlásokat, tömlöccel, akasztófával fenyegetve a bűnösöket. De ha a pasák felháborodva panaszolták a dúlásokat s a tetteseket is megnevez­ték, akkor a kapitányok mentegetőzve válaszolták, hogy az említett latorságokat

Next

/
Thumbnails
Contents