A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

IZSÉPI Edit: Diósgyőr mint végvár a vasvári békekötés utáni korszakban

200 IZSÉPI EDIT „kapitányi authoritásából parancsolja meg mindjárt a híreknek bevitelét, s ahonnan elmulattyák szokás szerint csak büntesse. Egyet-kettőt megbüntetvén a többi is tanul róla" [40]. A hódoltsági falvak népei, különösen a falusbirók, nehéz helyzetben voltak, mert a törökök is karóbahúzással, fejvétellel fenyegették őket, ha nem adnak hírt a magyar végváriak mozdulásáról, lesvetéséről. Sőt fenyegetésüket sokszor be is váltották [41]. A hajdú városok hadnagyai meg a többi végvár kapitányai azonban rögtön tudtul adták, ha valahol mozgolódott a török. ,,A váradi basa... a kóborló tolvaj katonák kergetésére megyén. De mi szándékja azt csak Isten tudja ... Kegyelmedet is kérem jó vigy ázásban legyen. El nem mulatom hogy kegyelmedet ne tudósítsam — írta Tolvay György ónodi vicekapitány Pap Jánosnak. — Kegyelmed is, ahova illik, írja megh mindenfele" [42]. A törökök les vetéseiket még a rájákkal is titokban akarták tartani. Ám ha a magyar végváriak hajtották el az ő állataikat, vagy rájuk ütöttek, akkor „igen megharagudtak a pogányok és azt mondják, a békességet lehetetlen, hogy megtartják. Vagy (Diós)Győrt, vagy Ónodot, vagy Putnokot el akarják rontani" [43]. Állandó vigyázásban és készenlétben kellett tehát a diósgyőrieknek élniök a roskadozó várban. Állandóan résen lenni hópénz, mentére való posztó és megfelelő felszerelés nélkül. „A katonának sokaknak lovuk nincsen, az nagy fizetetlenség miatt lovat nem szerezhet(nek)" [44]. Szendrő, Putnok és Diósgyőr őrségéről jelentették 1673-ban, hogy leírhatatlan a nyomorúság köztük. E három végvár katonái nyolc év alatt összesen kéthavi zsoldot kaptak! [45] Nem csoda ezek után, ha végső nyomorúságukban ,,a falukra kimentek kéregetni az ünnepi alkalmatossággal" [46]. Vitéz ember szemében pedig, kinek kard van az oldalán, ez a legmélyebb süllyidés. Miből éltek mégis, vagy miért nem szöktek meg, miért nem hódoltak be a törököknek? A katonák nagy része a futott jobbágyok közül került a végekre. Vagy a török, vagy a német, vagy az éhező végvári katonaság rekvirálta el mindenüket, vagy pedig az örökös jobbágyság sokféle terhétől akartak szabadulni. Milyen lehetett korábbi helyzetük, ha számukra ez a fizetetten, állandó életveszedelmet rejtegető szolgálat is bizonyos biztonságot jelentett* Hogy maguk és családjuk számára a téli élést megszerezzék a diósgyőri huszárok és hajdúk nyaranta öt hétig aratni meg búzát nyomtatni kimentek a környékre. Ilyenkor a várkapura hat gyalogot állítottak s ezeknek öt hétig fél szapu [47] búzát adtak. Ezalatt Pap János főkapitány, mint fölöttesének bevallotta, „én magam az német vitézekkel őrzöm a várat." Csáky Ferenc válaszában ezt tudomásul vette, tehát ez már bevett szokás volt a végeken [48]. Máskor is került erre szó. „A katonaság lovatlan, annyira, hogy hárman-négyen öszvefognak, úgy szántanak együtt". Pap János kénytelen volt egy pár karmazsin csizmát adni Kassára jelentést vivő katonájának, akit ezzel elvont az aratástól. „Mert azt mondják, esztendeig való életétől (élésétől) fosztom meg, az kiben igaza is van, holott fizetésiének szegények" [49]. Ám a szántással, aratással csupán kenyerüket keresték meg, (burgonyát és kukoricát akkor még nem termeltek), s a kenyérhez hús is kellett volna. Pénz nélkül pedig semmit se vehettek se a jobbágyoktól, se a vásárokon. Onnan szereztek tehát ahonnan tudtak. A magyarországi jobbágyok és földesuraik nagy