A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 7. (1968)

BERÁNNÉ NEMES Éva: A diósgyőri vasgyár megmentése 1944-ben

A DIÓSGYŐRI VASGYÁR MEGMENTÉSE 1944-BEN (Adalékok az ellenállási mozgalom történetéhez.) A DIMÁVAG a magyar ágyúgyártás központja volt. A győri program [1] keretében jelentősen bővítették, fejlesztették, s a háború éveiben a mintegy tízezer főt foglalkoztató gyáróriás többféle páncéltörő ágyút, légvédelmi ágyút, harckocsi-löveget, aknavetőket gyártott [2]. A német és a magyar hadvezetőség számos rendelkezést adott ki, amelyekkel az ágyúgyártás fokozása érdekében a termelés folytonosságát akarta biztosítani addig, ameddig a fronthelyzet megengedi; a területfeladás előtt a mozdítható gépeket kiszállítani az országból, lehetőleg a műszaki gárdával együtt, hogy mennél kevesebb időkieséssel azonnal beállíthatók legyenek; a szét nem szedhető gépeket, kohókat, gőzkalapácsokat, hengerlőket az utoltó percben felrobbantani, vagy bénítani úgy, hogy legalább fél évre termelésképtelenné váljanak [3]. 1944 őszén a gyár még ontotta a hadianyagot, de közben megkezdődtek az előkészületek az üzemrészek áttelepítésére, majd megindult a kiszállítás vasúton, teherautókon Győrbe vagy Aszódra és onnan tovább, a határokon túlra [4]. Szétszerelték és csomagolták a gépeket, fontos alkatrészeket, s a robbantások előkészítése is megkezdődött. Zűrzavar és ellentmondó intézkedések mutatják, hogy a német és a magyar hadvezetőség számára nagy gondot okozott a gyárral kapcsolatos tervek biztosítása. Látszólag azonban minden a rendelkezéseknek megfelelően haladt, s a háborús károkról szóló későbbi kimutatások tanúsága szerint nem is lebecsülhető a kiszállított és a megrongált gépi berendezések mértéke [5]. A német hadvezetőség kiürítési és bénítási erőfeszítései nem voltak eredménytelenek: a felszabadulás napjaiban, 1944. december elején a Diósgyőri Vasgyár a pusztulás képét mutatta [6]. De részint a valóságos helyzet a látszatnál valamivel kedvezőbb volt, részint a gyár munkásságának azonnali, odaadó munkája eredményezett lényeges javulást. így érthető, hogy alig négy nappal azután, hogy a németek feladták a gyárat, elkezdődött a munka, tíz nappal később pedig megindult az áramszolgáltatás, megindulhatott a termelés [7]. Egykorú riportok az elragadtatás hangján számoltak be a csodának tűnő eseményről: ,,A magyar Ruhr-vidék feltámadása" (Soltész Imre dr. írása), „Egy nagyüzem tetszhalála és feltámadása" (G. Fazekas Erzsébet) és hasonló címekkel jelentek meg írások a Frontújságban, a debreceni Néplapban, a miskolci Szabad Magyarországban [8]. Takács Ferenc iparügyi miniszter a Szociáldemokrata Párt debreceni nagygyűlésén azt mondotta, hogy amit Magyarország a kiegyezés óta épített, romokban hever, egyetlen vigasztaló momentum a Diósgyőri Vasgyár megmentése [9]. A Hírek című szovjet frontújság is beszámolót közölt a diósgyőri eseményekről [10].