A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 7. (1968)

BODÓ Sándor: Céhbehívótáblák a miskolci Herman Ottó Múzeumban

172 BODÓ SÁNDOR dolgozó céheknél változott. Khín Antal szerint a somorjai halászcéhben a bejárómester, vagy alcéhmester hívta gyűlésbe a tagokat a behívó jellel [9]. Nyíresi-Tichy Kálmán rozsnyói és Román János sárospataki adatai is a bejáró tisztségeként említik a gyűlés egybehívasát [10]. Richter M. István dunántúli adatai arra utalnak, hogy a táblát a céh legfiatalabb mestere (szolgálómester) vitte az üzenettel együtt idősebb társaihoz [11]. Komáromy József a jászberényi céhekről írva szintén azt jegyzi fel, hogy a szolgálómester megbízatása táblával a céhtagokat összehívni [12]. A táblajáratás Debrecenben a mesterek, vagy a legényeik feladata volt [13]. Az abaúji Göncről Bodgál Ferenc szintén a mesterek kötelességeként írja le a tábla vitelét. A céhmestertől kiindult táblát a meg tisztálkodott és ünnepélyesen felöltözött céhtag vitte el a legközelebb lakó társához. Utóbbi adta tovább, mígnem a láncolat végéhez érve mindegyik érdekelt tudomást szerzett a tartandó összejövetelről [14]. A miskolci céheknél és Sátoraljaújhely csizmadia mesterei körében is ez volt a szokás [15]. A miskolci varga céh tagjai 1807. január 5-én például abban állapodtak meg, hogy „ha valaki Mester embereink közül a' Ns Czéh tábláját Czéh Mester Urunk rendelése szerint nem vinné, elmarasztaltatik 1 Rf 20 Dénárban" [16]. A tábla útját a szokások szabták meg. Egy mestert sem lehetett a sorból kihagyni. Ha újabb mestert vettek fel a céhbe, a tábla járásának új sorrendjét a céh gyűlése szabta meg. 1811. január 7-én „Lenkei Dániel Urnák meg engedtetik, hogy a Táblát ezentúl az régi törvényes útján vigye Almási János Urnái, nem pedig hatodik házhoz az utczába" [17]. Arra az esetre, amikor senki sincs a mester házánál otthon a tábla vitelekor, a miskolci szűcsök 1637-ben a következőképpen rendelkeztek. Szabályzatuk III. statútuma kimondja: „ha más háznál az hova a' tábla vitetődik senki othon nem lészen; tehát tartozik ugyan azon Személy más betsülletes mester Emberhez vinni" [18], A táblát gyorsan kellett továbbítani, hogy a mesterek sorát egy nap alatt végigjárhassa. „Ha a' betsülletes Czéh táblája valamelly Mester Embernél meg hálna büntetése lészen egy R. forint" [19]. A tábla az üzenetet utoljára megkapó céhtagnál maradt, aki a legközelebbi gyűlésen szolgáltatta vissza a céhmesternek [20]. 1872 után leginkább az inasok teljesítettek futárszolgálatot a miskolci és környékbeli ipartestületek életében. Ha sok tagot számlált a céh, több behívó jelet is készíttettek és használtak. A miskolci szabók az 1810-es években pl. 2 réz és két bádog táblát használtak [21]. A csizmadiák pedig, akiknek száma 500—600 között mozgott a XIX. század közepén [22], 1855-ben a meglevők mellé még négy számozott táblát csináltattak az értesítések megkönnyítése végett. A XIX. században, az írásbeliség fokozatos terjedésével párhuzamosan a korábban sok bonyodalmat okozó szóbeli üzenetet egyre inkább felváltotta az írásos üzenet. Melléje sokszor névsort is csatoltak, amelyre a mesterek, vagy a tábla vivői bejegyzéseket tettek. „Láttam", „Nincs hon", „Nem mehet": igazolásul ezeket írták a papírra. A céhtábla hívására kötelező volt a mesterek megjelenése. A gyűlésből való távolmaradást minden céh büntette. A miskolci szűcsök 1637-ben „felállíttatott", majd 1725-ben és 1799-ben „renováltatott" statútumai közül a III. kimondja, hogy „ha a Czéh Mester a Táblát akár melly órára elbotsájtja,