A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 5. (1965)

BANNER János: Párbaj a negyedkori ember silex lándzsájával

PÁRBAJ A NEGYEDKORI EMBER SILEX LÁNDZSÁJÁVAL (Herman Ottó ismeretlen leveleiből) 1910-ben sajátságos különnyomat jelent meg Budapesten; „lm Selbstverlage des Verfassers". A különnyomat W. Hamburger bécsi nyomdájában készült: ott, ahol a „Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien" c. közismert, — magyarországi leletekről is többször hírtadó

1 — Európa-szerte elterjedt, igen jelentős folyóiratot nyomtatták. A különnyomat jelzése sem mindennapi. Zárjelbe téve a cím alatt (Mit Nachtrágen), majd ez áll; „Zum Teil Sonderabdruck — innen a magyarban helytelenül használt; „különlenyomat" szó — aus Bánd XL (der dritten Folge BandX.) der Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien." A tanulmányt Herman Ottó írta, 1910 márciusában s az eredeti közlés néhány hely cenzúrázásával, a mondott kötet 181—190 lapjain található; „Das Artefakt von Olonec und was dazu gehört" címen. Maga az értekezés I. jelzéssel jelent meg. Ehhez csatlakozik a II. ;„Erwiderung auf die Angriffe von Herrn Ottó Herman, Budapest," Hugó Obermaier, Wien aláírással. A III. részt „Mein Schlusswort" címmel Herman Ottó írta Lillafüreden, 1910. július 21-én. A IV. „Anmerkung des Herrn Regierungsrates J. Szombathy" fejezi be a nem csak polemikus, de a tudományos tárgyilagosságot sokszor szem elől tévesztő vitát, ha ugyan valóban befejezi. A folyóiratban ennél több nincs, de van az 1—13 lapra terjedő különnyomatban, amelynek 11—13 oldalán lévő V. részt „Nachtrag" címen Herman Ottó írta, Budapesten, 1910 októberében, ha ugyan nem jóval előbb. Ez a rész tehát, csak a különnyomatban jelent meg és végigolvasva meg is érti az ember, miért nem közölte a folyóirat. Azt azonban kevésbbé lehet megérteni, hogy ha ott nem lehetett, miért járult hozzá a szerkesztőség ahhoz, hogy ugyanaz a nyomda, ugyanazzal a betűvel a különnyomathoz hozzácsatolja, sőt az eredetileg cenzúrázott részeket is a szövegbe iktassa kiemelt szedéssel, s ezzel nagy publicitást biztosítson számára. Félévszázad után bajos volna ezekre a kérdésekre feleletet kapni. Legfeljebb gyanítani lehet, hogy ha a szerkesztőség nem is mindenben — főképp vitamodorával nem — értett egyet Herman Ottóval, szívesen beleegyezett — a hivatalos színétől megfosztott — közlésbe. A miért azonban még így is válasz nélkül marad. Keresni lehetne az okot talán abban, hogy a Hofmuseum — ha maga nem is vállalkozott egyszer-egyszer keményebb hangú fellépésre, nem haragudott azért, ha a társországból ilyen hang nyomtatásban is napvilágot láthatott. De mindez nem egyéb — talán nagyon is közelfekvő — találgatásnál. Maga a cenzúrázott közlemény is mutatja, hogy Obermaiernek az a megjegyzése;

2 „Der bei O. Herman (Zum Solutréen von Miskolcz) Mitt. der Antr. Ges. in Wien (3) VI. 1906. S. 5. abgebildete Faustkeil aus dem Gouvernement Olonec