A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 5. (1965)

KOMÁROMY József: Herman Ottó levelei a miskolci múzeumban

22 KOMÁROMY JÓZSEF 3. Fehér papír M: 23 cm. Sz: 14 cm. 2 oldal Gzímzett: Szüts Emma Kedves húgom ! Még csak czigánypostával sem jön a pók, nem hogy „repülne" a mint ezt a te farsangolhatnám képzeleted elhitette veled. — A mióta Petrovics a marsall botot hordozza a cs. k. közösügyes borjúban, semmire sem mehetek vele. Még pénzt sem küld, nem hogy pókot küldene. Ennek a magyaros állapotnak köszönhetem, hogy még olyan karácsonom sem volt, a minő telik még annak az elmarakodott agglegénynek is, a kinek szíve lelke ezerszer szárazabb a magaménál. — Hogy tetézve legyen bajom, megtörtént, hogy Hermann Miksa, a kivel megosztottam a szállást, megtébolyodott és ehó 8 kán, éjnek idején a harmadik emeletről leugrott az utcára s még csak szörnyet sem halt, hanem elkínlódott még vagy 5 óra hosszat! Borzasztó egy hét volt az. Felsürgönyöztem öcscsét, Emilt, ki tanár a selmeczi academiánál, azután eltemettük, nem is mi, hanem az államvaspálya, igen fényesen. — — Ez a fény — az igaz — elég gyarló takarója annak a szellemi nyomornak, a melybe e szegény fiút — biblia olvasása sülyjesztette. A biblia okozta a tébolyt. A könyv nálam van, elolvastam mind azokat a helyeket, amelyeket aláhúzott, s melyek világosan mutatják szellemi tévedéseit. Így pusztulunk hát! — Külőmben minek is írom én ezt te neked, a ki még csak küszöbén állasz az életnek ? Daczára a millió embernek, mely az új Babylonban hemzseg, magános életet élek. Nappal könyvek közé temetkezem, estve jegyezgetek, írogatok, gondolkozom és fázom, mert hát mit bánják a pestiek, hogy én megszorultam ? Nem is haragszom reájok — olyan a fajta; ki tehet róla ? Az országban ínség, Pesten közvacsora, írói estély s mit tudom még mi. Képzelheted, hogy ilyen körülmények között még az én kedélyem is veszedelemben forog — no, de nem engedjük. Hogy legyen min mosolyogni, akár örülni, hát megvettem a minap Knaus festesz egy véghetetlen kedvességü genreképének egy jó másolatát, betettem egy álló rámába s oda állítottam az asztalra, úgy, hogy mindig szemem ügyében van. Képzelj egy virágos rétet, a melyből a pipacsok csak úgy kikaczagnak, hogy a tarkaság még elevenebb legyen, hát a pillangók csak úgy rajzanak felette. Nos e rét kellő közepén egy pompás szőke, olyan 4 éves kis parasztleányka, veres szoknyácskában, kék kötővel szedi a virágot. A kis kötő már tele is van, de a kicsi egyszer belémélyedett a szedésba — csak rakja. így van festve ez a piczi, hogy az ember mindég lesi, hogy: no most majd feltekint. A kis kéznek a fogása, olyan igaz gyermekies s az egész a legjótékonyabban hat a kedélyre. — Ez nekem gyönyöröm ebben a kedély aszályban. Látod, az ember csak segít magán valahogyan. Egy szép asszony, a kivel egyszer megnéztem volt e kép eredetijét, azt mondta, hogy ilyet csak jó ember festhet. És ez a Kanus igazán jó: képeiből kedélye, kedélyéből képei folynak. — Láthatod, hogy megbékültem a nyomorúsággal, mi külömben aligha hős tett olyan embernél, kinek gastronomicus óhaja nem terjed tovább a bablevesnél. — Igen, az a bableves! tehát a kőhalomnak jutott? a