A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 4. (1964)

BARSI Ernő: Népzenénk problémái egy daloló sülyi pásztor életének tükrében

104 BARSI ERNŐ Ez az ember rengeteg nótát tudott. A hangszerjátékhoz is értett. Furulyán, sőt „ódalfúvós furulyán" is játszott. S őreá is úgy emlékeznek a faluban, mint aki „a jószágnak felettébb gondját tudta viselni." Ilyen ősökre tekinthet vissza Tarjáni András. Vagyont ugyan nem hagytak rá, hiszen szegény emberek voltak, de annál bőségesebben örökölt tőlük hivatásszeretetet, állatokhoz való hozzáértést, készséget a természet jeleiből való olvasásra, régi szokásokat, zenei képességet és jelentős dallamkincset. Nyolc esztendő alatt összesen 352 dallamot jegyeztem le tőle. Ennek a gazdag dallamkincset hordozó embernek egyenes tartásában, nyílt tekintetében, nyugodt járásában van valami ősi méltóság. Aki közelebbről nem ismeri, nem is sejti, hogy milyen szűkös anyagi körülmények között élte le élete javát. Egy öreg, rozoga, zsúpfedeles házban látta meg a napvilágot. Háromosztatú falusi ház volt ez, melynek ajtaján a pitarba, onnan az első házba, meg a ház vége felé eső „komorába" lehetet jutni. Az első házban gömbölyű kemence volt, melyet a konyhából lehetet fűteni. A füstje is itt ment ki a szabadkéményen Az egyetlen szoba bútorzata is szegényes volt. Két nyoszolya (hat tagú volt a család) egy láda, egy lóca meg egy asztal képezte teljes berendezését. A mestergerenda szolgált még a borotválkozó szerszámok s a házban fellelhető írások (levelek s biblia) elte vesére. A szoba díszét a falra akasztott szép „rózsás tányérok" adták, meg egy nagy Mária kép, egy Kossuth kép s a katonai szolgálati kép, akkori szokás szerint Ferenc Jóskával ékesítve. öltözete is a legegyszerűbb volt. Gyermekkorában télen gatyát, vagy nadrágot, s „untercikket" adtak rá, tavasztól késő őszig meg csak egy korcos inget. Legény korában, s később meg csizma, gatya, lobogós ujjú ing, szűr, bunda képezte a ruházatát. Ma már ezek a régi ruhadarabok elmaradtak. Uniformizálódó munkaruházatán már csak a régi tollas kalap, s a kampós juhászbot emlékeztet az ősi foglalkozásra. A család táplálkozása is egyoldalú és szegényes volt. „Reggelre pirítós kenyér vót fokhagymával — szól az emlékezés. Délbe' valamilyen leves. Krumplileves, pergelt leves, bableves vagy galuska. Este meg mikor mi vót. Kukoricagörhe meg kukoricamálé vót legtöbbször. Nagyritkán húst is kaptunk." A szülői hevelés túlnyomórészt verésből állott akkoriban. „Szegény jó édéapám csak akkor nem vert még, mikor nem érkezett. Egyébkor mindig megvert", mondja Tarjáni András. Ajándékot egyetlen egyszer kapott gyermekkorában. Egyik vásárból szép tollas kalapot hozott neki az édesapja. Olyat, amilyet csak a parádés kocsisok viseltek. Éppen beteg volt a kis Tarjáni András, Űgy megörült a kalapnak, hogy egészen „megkönnyebbedett" a betegségében. Iskolába igen keveset járt nem csoda, ha nem vágyódott nagyon a tudomány után, mert akkoriban azt is csak pálcával osztották. írni-olvasni csak a katonaságnál tanult meg. A jószágot azonban kezdettől fogva nagyon szerette. Akkor volt boldog, ha már gyermekkorában is kapott valami megbízatást az állatok körül. A szegényes körülmények, a szűkös táplálkozás mellett mégis boldog és megelégedett volt mindig. Annak is hogy tudott örülni, mikor feleségével földbevájt kis pincelakást szereztek életük kezdetén. S szorgalmas munkájukat dicséri az a takaros kis saját családi ház, ahová életük alkonyán eljutottak. A szegénység diktálta igényeit azonban akkor is megtartotta, mikor már többre is tellett volna. Reggelire ma is csak egy kis kenyeret eszik. Legfeljebb egy kevés szalonna kerül még mellé." Mer' ha az ember megeszik egy falatot, ugyanúgy kiéhezik, mintha megeszik egy karajt. Délre még a szalonnától is majd éhénveszik. így hát felesleges sokat enni" — szól Tarjáni András