A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 4. (1964)

BARSI Ernő: Népzenénk problémái egy daloló sülyi pásztor életének tükrében

NÉPZENÉNK PROBLÉMÁI EGYDALOLÓ SÜLYI PÁSZTOR ÉLETÉNEK TÜKRÉBEN N . . -±- ^ épdalainkat, népünk alkotó ösztönének hangokban kifejeződő, művészi formába ötvöződött produktumait eddig elsősorban mint zenei alkotásokat vizsgáltuk. Zenei szempontok alapján készítettünk elemzést róluk, ezek szerint rendszereztük s vontuk le róluk a következtetéseket. Ezek a zenei elemzések is mélyen világítottak bele népzenénk problémáiba, s az összehasonlító népzenetudomány segítségével pedig nagy területet tártak fel ebből az ismeretlen, csodálatos világból. Azonban magukat a daloló embereket, s a dallamok mögött húzódó életet, a dal és az ember közötti kapcsolatot eddig aránylag keveset vizsgáltuk. Pedig minden alkotás a maga sajátos eszközeivel tulajdonképpen az életet tükrözi. Kapcsolatuk kölcsönös. Ezért a művészi alkotás közelebb visz az élet igazabb megismeréséhez. A művészetet, így a népzenét létrehozó, azt továbbéltető élet feltárása pedig mélyebbre vezet maguknak az alkotásoknak a megragadásában. Ezért igyekeztem népzenénk problémáit egy olyan ember életén keresztül vizsgálni, akinek világában jelentős helyet foglal el a népi zene. Mennyiségileg és minőségileg is tekintélyes, sokrétű népdalkinccsel rendelkezik, ősi hagyományok hordozója mai változó életünkben. Ezeket a feltételeket együttesen találtam meg Tarjáni András, ma 71 éves sályi pásztorember személyében. Mivel nemcsak dallamokat jegyeztem le ettől az embertől, hanem hosszú éveken át figyeltem minden megnyilatkozását, így dallamainak használatát, azok változásait is éppúgy szemügyre vehettem, mint a pásztoréletben betöltött funkciójukat. A daloló Tarjáni Andráson keresztül a népdal állandóan hullámzó életének egy szakaszát láthattam magam előtt. S ez a szakasz éppúgy tükrözi az egészet, mint az alkotás a mögötte rejlő életet. E sorokon keresztül az embernek s az őt körülvevő világnak bemutatása után elsősorban dallamainak életére szeretnék rávilágítani. Tarjáni András egy régi pásztorcsalád utolsó pásztorkodó tagja. A nagyapja: Antal, — akinek alakja a család emlékezetének a határán áll, — „pácás bacsó" volt. A pásztorszervezet legmagasabb fokozatát érte el. Hat nyáj birka, hat bojtár tartozott a keze alá. Egész életét bojtárjaival együtt a nyáj mellett, s csaknem mindig a szabad ég alatt töltötte. „Mindig ott háltak, ahol rajok esteledett." A bacsó tisztség elnyerése feltételezte a kiváló szakmai tudást. Ez öröklődött aztán az apára s a fiúra is. Ezenkívül a zenei érzék, az ősi dallamkincs, sőt a pásztor személyéhez gyakran kapcsolódó „tudomány" is velejárt ezzel az örökséggel. Tarjáni Antalnak egy boszorkánypatkoltatási esetére ma is emlékeznek a családban. Az apa: András is meg tudta rontani vagy javítani a tehenet. Értett a kutya megnémításához. Mikor úrnapi körmenet volt a faluban, — mondják kiment a temetőre. Leszakított egy-egy marék füvet. Ezt aztán eladogatta. Azt mondta, hogy ha ezzel kiforrázzák a fazekat, akkor „nagyon feles lesz benne a tej."