A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

NOVÁKI Gyula–VASTAGH Gábor: Középkori vasolvasztóhely feltárása Felsőkelecsényben

KÖZÉPKORI VASOLVASZTÖHELY FELTÁRÁSA FELSOKELECSÉNYBEN 57 elhelyezkedését nem egyformán adja meg, amire Gílles is

4 rámutatott. Az ellen, hogy a lepények úgy keletkeztek volna, hogy a kifolyt salak egy előmedencében (Vorherd, Vorsumpf) merevedett volna meg, az ilyen eljárás okának érthetetlen volta szól. Reméljük, hogy a tervezett ásatásaink közelebb fognak vinni a kérdés megoldásához. Közben igen sok fujtatócső töredék is került elő. Teljesen épet egyet sem sikerült találni, mindössze egyiken lehetett a méreteket felvenni. A tűztérbe érő végeket megszámolva, éppen 300 darab fujtatócsövet lehetett megállapítani. Valamennyinek hiányzik a kemencén kívül álló része. Az egyetlen ép darab méretei a következők: hossza 14,5 cm, a tűztérbe érő vékonyabb végének átmérője 14,5 cm, külső, szélesebbik végének átmérője 7,0 cm, falának vastagsága váltakozó, 1—1,5 cm. A többi darab is hasonló méretű, csak lényegtelen eltérések vannak. Anyaguk közönséges agyag, sok apró kaviccsal soványítva; elég törékenyek, gyengén vannak kiégetve. Vannak 0,5 cm falvastagságúak is. A belső átmérő 1,8—2,5 cm között váltakozik, többnyire azonban 2,0—2,2 cm. A törési felületek szerint a belső oldalon mindig, de gyakran teljes egészében is téglavörösre vannak égve. A leggyakoribb azonban, hogy a külső felük szürke, kevésbé égett. A fujtatócsövek belső oldala teljesen sima, szabályos kör keresztmetszetű, külső felülete azonban durva kivitelű, egyenetlen. Bizonyára valamilyen sima, hengeres tárgyra nyomkodták rá az agyagot a készítésnél, majd a hengert kihúzták. Alakjuk tölcséres. A tűztérbe érő, vékonyabb végét valamennyi esetben ráolvadt salak borítja, gyakran teljesen be is tömi. Külső, tölcséres végük simán, egyenesen végződik, a hozzájuk csatlakozó fujtatónak semmilyen kopásnyoma nem tapasztalható. Feltűnő, hogy az utóbbi töredékekből alig pár darab került elő. A fujtatócsövek mérete alapján nagyon valószínűnek tartjuk, hogy a kemencéket fújtatóval működtették. Ha — egybehangzóan a szakirodalommal — feltesszük, hogy egy kemencének csak egy fujtatócső ve volt, egy-egy csövet pedig — már csak az elsalakulása miatt is — csak egyszer használhattak, a most kiásott mennyiség 300 olvasztási kampánynak („Ofenreise") felelne meg. Ha az elhordott salakdombban is ilyen nagy volt a számuk, 1000-nél is jóval több olvasztásra lehet következtetnünk! Szerencsére a kiásott rétegben, sőt a közvetlenül felette elterülő szántóföldön nem is kisszámú ércdarabot is találtunk, amelyek már szemre is rudabányai eredetűeknek látszottak. Pantó Gábor szerint

5 a talált ércdarabok egy része minden kétséget kizáróan rudabányai eredetű limonit (barnavasérc). Volt továbbá néhány ún. limonit-konkréció is, ami alatt még a pannonkorbeli denudáció eredményeképpen (Ragály, Trizs, Szuhogy) helyenként felhalmozódott, lekoptatott görgeteg értendő. Igen érdekes, hogy ezeket a mai értelemben nem hasznosítható előfordulásokat is bányászták a régi időkben. Néhány ércdarabot Pantó (fenntartással) olyannak vélt, mintha már tűzben lett volna. Mivel az a kérdés, hogy a régiek az ércet olvasztás előtt pörkölték-e, a szakirodalomban még vitatott, ebben a kérdésben, amíg további anyagunk nem gyűlik össze, nem foglalhatunk állást. Az Pantó szerint mindenesetre kizárható, hogy az ércek a Bükk hegység kisebb, de régebben művelt és a lelőhelyünkhöz elég közeli előfordulásaiból (Uppony, Nekézseny) származtak volna. A salakoknak és érceknek a kémiai analízise folyamatban van. Ezekről majd a többi lelőhelyről származó minták vizsgálatával együtt, külön közle-