A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

NAGY Dezső: Az izsófalvi „őrdöngős bányász” (Adatok a folklorizáció kérdéséhez

AZ IZSÓFALVI „ÖRDÖNGÖS BÁNYÁSZ" 141 csak — szólt az öreg és elővette a varázsbotját, majd földhözvágta. A bot mindjárt talpra ugrott és szép lassan elkezdett sattyogni egy bizonyos irányban. A bányász a fiával együtt utána. A bot szépen besétált egy házba, be a kamrába és elkezdte ütni-verni egy bicikli kerekét, amely ott volt felakasztva. Ez volt a lopott jószág. Kérdezi a bányász — miért loptátok el, tudjátok, hogy tőlem semmit sem lehet ellopni. Adjátok vissza. És vissza is vette a kereket." l2 A „megérzés"-re vonatkozólag annyit jegyzek meg, hogy egy meghatározott és kis közösségben (Izsófalván néhány ezer ember lakik) az emberek igen jól ismerik egymást. Mondhatni: tudják, kiben mi lakik. így gondolta ki Barnóczky is, hogy merre keresse a tolvajt. Bábuk táncoltatása Erről — bár már régebben történt — mindenki tud a faluban egy-két történetet. Barnóczky: „Ezt úgy tanultam, hogy volt itt egy sofőr. Az tudott bábut táncoltatni. Ide akart hozzám jönni lakni. Akkor jöhetsz hozzám lakni, ha megmutatod, hogy kell bábut táncoltatni. Hát így tanultam meg. Volt bábu könnyű fából és papírból is. Ezeket úgy állítottam össze, hogy minden tagjuk mozogjon. Az ujjamra tekert vékony cérnával mozgattam őket. Néha meg a két lábamra kötöttem a cérnát, s leültem, ügyesen ráakasztottam a bábukat és úgy táncoltak, hol a saját füttyszavamra, hol a cigányok muzsikájára. Sok sikert arattam velük és mikor munka nélkül voltam, messzi vidékre is elkujtorogtam velük. A feleségem aztán megsokallta és eltüzelte őket, mert nagyon kezdtem bitangolni. A bábuk a következőket tudták: egymásnak fordultak és einkisszl (egy csókot) vezényszavamra megcsókolták egymást, mozgatták a farukat, meghajtották a fejüket. Azt csináltak, amit parancsoltam nekik. A népek csak bámultak. Volt itt nagyságos úr, földbirtokos. Mindig forgatta a botját. Komisz, bitang ember volt. Elhatároztam, hogy megtréfálom. Volt egy nagy bábum, papírból, azt kiállítottam a kapu elé. Három drótlábon állt, de ezt még nem látta senki. Volt rajta egy fekete cérna, ahogy húzkodtam, úgy járt a keze, meg a lába feszt. Nagyságos úr meg odaérkezett, hát a bot megállt a kézibe és nézett meredten. Megfordult és ment visszafelé. A palánk mellől, ahol megbújtam, odakiáltottam: Háj! Háj! Elszaladt. Megijedt. Másnap másfele ment sétálni. Két hét múlva jött nálam, beszólt a kapun, menjek csak oda. — Hát János, mért haragszol rám? Apád, anyád jóemberem volt. Meg akartál kísérteni az ördöggel? Én azt mondtam, nem tudok róla. Azóta akármit kértem tőle (szalmát, disznólegelőt), nem tagadott meg semmit tőlem. Ezt a jelenetet mások is látták, megint nőtt a respektusom." Jósvai: „Kiment Barnóczky az útra, oszt táncoltatta szokás szerint a babáit. A „ritka árpa, ritka búza" dallamára. Jön arra a földesúr, forgatja a botját, fütyörészik.