A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

LAJOS Árpád: Díszes fafaragás a Hór völgyén

112 LAJOS ÁRPÁD tására kisebb tárgyaknál legrégibb eszköz a bicska, a nagyobbaknál a kétnyelű görbekés, a kaparóu szolgált (7. kép). A gyalu, ráspoly (utóbbi különösen a görbületek lereszelésére) már későbbi eszközök voltak. A kaparó, sőt a gyalu is kisebb-nagyobb karcolásszerű nyomokat, írjeket szokott hagyni a fán. Ügy mondták, hogy írjessé válik a fa. Az írjeket csiszolással távolították el, régebben üvegcserepekkel, később citlingéléssel. A citling egyszerű kis kovácsolt vasnyelv, élesre köszörülve, s ezáltal alkalmassá téve az írjek lekaparására. Ha pedig megszálkásodott a fa (különösen legömbölyítéskor, ráspolyozáskor), vizelték, vagyis vizes ronggyal dörzsölgették. A tárgyak ízléses, szép alakjának kiformálása már maga szépmíves munka. Ezt koronázza be a cifrázás. A cifrázást figurálisán s néhány tárgyon festéssel végezték. A figuráhs cifrázásra többféle módszerük volt: egyszerű bevésés (guzsalytalp, mosósulyok, mángorló sulyok), karcolás (guzsalyszár), dombormíves kivésés (csigacsináló, konyhaszéktámla, díszes vonószék, jegy ajándék-sulyok), esztergályozásra vésés (guzsalyfej), áttört díszítés (tányértartó). Legrégibb cifrázó eszközük a bicska és a motoszkakés volt. Az utóbbi valami elhasznált penge rövid nyélbe illesztve, így mereven használhatták (7/1. kép). Csináltak motoszkát elhasznált borotvapengéből is (7/2. kép). A fa felületének apró megszurkáIására hegyes kövek is jók voltak. Ujabban a munka gyorsabb, könnyebb végzésére a kovácsolt vésők lettek alkalmasak: a vonalvágó, a mély elő, feellnoldvéső (félholdvéső), lökdöső, levélvágó, az esztergályozáshoz való daráló nem más, mint a félhcldvéső nagyobb méretben. A fa megszurkálására a szögecselo és csillagozó került használatba, s apró kis bordák megvonására a síkoló (csíkozó (7. kép). A vonalvágóval a tárgyra lerajzolt motivikát vésték ki. Igen keskeny, V alakú éle könnyen futott a rajz mentén. Az egyszerű bevéséses cifrázásra sokszor elég volt a vonal vágó, de jól kiegészítette a motoszka, a bicska, s ha szélesebb vonal kellett, a levélvágó. A dombormíves kivéséshez már mélyelni kellett a fát. A ferde élű mélyelő véső ügyes betolásával, belökésével a cifra rajzig a fafelület felesleges részeit eltávolították. A mélyelés finomítására megint a bicska és a motoszka kellett. Ezekkel tisztították ki a rajzot. A mélyeléssel „kiugrott' a dísz. A félholdvéső jó volt az egyes képletek felületeinek behomorítására (különböző méretekben), de éle vége alkalmas volt félkör alakú rece-vágásra is. A récék vonaláig ismét mélyelni lehetett a fát. A legkisebb méretű félholdvésők alkalmasak voltak a merítésre, domborításra, csipkézésre. A merítéskor benyomták a fába a véső éle végét, úgy, hogy a véső homorú lapja ferdén kifelé nézett, ezután csukló mozdulattal megkanyarították. Felesleges, kis kör alakú farész pattant ki, s helyébe megmaradt a szemecske. A domborításkor ellenkezőleg, a véső domború lapja nézett kifelé. A kanyarítással apró gombocska, ún. pogácsa körvonalai maradtak meg. A pogácsát megint mélyeléssel emelték ki. Némely dombormíves figura szélét a kis félholdvésővel úgy csipkézték, hogy fellökő csuklómozdulatokkal lökték le vele a felesleges szálkákat. A lökdösővéső ugyanolyan hatásos volt, mint a félholdvéső, csak kényelmesebb volt vele dolgozni, mert erős görbülésével jobban feküdt a fának. A naturális figurák stilizálásában kényelmesen, gyorsan dolgozhattak a levélvágóval. E véső V alakú éle ízléses, betört homorítással új élményt vitt a motivikába. A vésés általában toló, lökdöső mozdulattal ment. Ha azonban nagyobb ellenállásba ütköztek (nagy területen kellett vésni, vagy a fa nagyon szívós