A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

LAJOS Árpád: Díszes fafaragás a Hór völgyén

DÍSZES FAFARAGÁS A HÓR VÖLGYÉN 111 csigás hajtótengely a támasztóoszlop felől áttöri. Az áttörés után következő végére acélozott, hegyes körömvas van szerelve. Ez arra való, hogy a megnagyolt, esztergályozandó fa egyik végébe jól belekarmolva, ezt rögzítse, s egyúttal forgatni is tudja. Az esztergályozandó tárgy másik végének rögzítéséhez, s egyúttal forgásának biztosításához az esztergapadon az oldalfák közt ide-oda csúsztatható, baba alakú szolgája való. A szolgafa az esztergapadhoz ék alakú kis falemezzel, a beszorító-val rögzíthető. A szolgafának fent, az esztergapad felett kiálló végébe, fejébe gyűszűszerű befúrás, persely van fúrva, ebbe helyezhető az esztergályozandó tárgy másik, hegyesre kifaragott vége. A legtöbb esztergapad vésőtartóval is fel van szerelve, mely a dolgozó ember kezét szilárdan meg tudja tartani. Az egész gépet alul a földön fekvő faráma tartja. Ezen belül létra alakú, egyik oldalán rögzített, a rámához erősített tapodó van. Ennek szabadon felemelkedő másik oldala horgas hajtókarral (legtöbbször fából faragták), az ún. csuTcZó-val a hajtókerék tengelygörbületéhez kapcsolódik. A meghajtás a tapodóra való folyamatos taposással történt. Magához az esztergapadon való faragáshoz kétféle kézieszközt használtak, a darálót és a simítót (7. kép). Az előbbi nagy félholdas élű, homorított véső, utóbbi egyenes élű. Mindkét eszközt két kézre fogva, használták. A guzsalykészítést ismertetve, ezzel a munkával még bővebben foglalkozom. Az orsó készítésére való kézi eszterga igen egyszerűen, primitíven működő kis fagép. Ennek is van két függőleges tartófája, ezek alsó végeit vagy a vonószék aljába ékelték — használat előtt —, vagy külön e célra készített kisszékbe rögzítették. A tartófák közt felül vízszintesen két oldalfa húzódik, közöttük ideoda tologatható és rögzíthető szolgafával. Az egyik tartófa felül kiütköző végének belső lapján, s a szolgafának e felé a tartófa felé néző felső lapján egy-egy gyűszű alakú fapersely van beerősítve, közepükön apró befúrással. Ezek a perselyek fogadják be az esztergályozni való orsó faanyag két végét, s forgását biztosítják. A szolgafa mellé szoktak még külön támasztófát is a két oldalfa közé illeszteni az esztergályozandó faanyag külön alátámasztására, nehogy az véletlenül eltörjön. Az orsóesztergály kézi erejű meghajtására készítették az ún. vonóu-i. A vonó kb. fél méter hosszú hántolatlan, nagyon enyhe ívben görbülő vékony bot. Legszívesebben birsalmaágból faragták, ebből a nagyon szívós faanyagból. Az enyhén görbülő botot homorúan behajló oldala mentén hosszanti simára lefaragással még jobban levékonyították, hogy így a munkálkodás közben a vonó a kiseszterga oldalfájához jobban simuljon. A vonó felső, természetesen vékonyodó végén két kis természetes elágazás van két-három centiméternyire visszametszve. Ez a szíjtartó. Viszont a vastagabbik vég kb. hat-hét centiméter hosszú, ovális átmérőjű, többnyire mogyoróbotból faragott kis fogóba van belecsapolva, ékelve, mintegy fordított T-alakban i\). A szíj tartóra vékony csíkba vágott szíjat kötöttek, s ennek lelógó végét behurkolták. Ezzel a primitív kis szerkezettel hozták mozgásba kézi erővel az esztergályozandó orsóanyagot. A forgóanyag véséséhez egyszerű kis sima vésőt használtak. Az orsóesztergályozás ismertetésére még bővebben rátérek. A szélesebb, nem esztergályozható tárgyak alakítása kézi faragással történt, de gyakran — a nagyobb tárgyaknál — szükség volt a fűrészre is. Kisebb tárgyak kiformálására használták — különösen az utóbbi évtizedekben — a tolvajfűrészt (7. kép), főként a tárgyak átvágására. Az egyenetlen felület kisimí-