A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

LAJOS Árpád: Díszes fafaragás a Hór völgyén

110 LAJOS ÁRPÁD A nagyolás a kiegyelt fa felesleges anyagának nagyjából való eltávolítása. Nagyobb, laposabb tárgyakat (széktábla, asztallap stb.) „faragó bárd"-dal (3. kép) (ácsszekercének is mondják) nagyolnak meg. Ezzel a munkával az alak körvonalai már jelentkeznek. Kisebb, vagy hosszúkásabb tárgyak nagyolására a vonószék való a kétnyelű késsel (4. kép). A vonószék a mai gyalupadok elődje. Sokfelé ismert, minden valamirevaló házban, ahol eszközöket házilag ütnek össze, megvan, csak nem oly díszesen, mint Cserépfalun. Itt dió-, tölgy- vagy körtefából készítik leginkább, de ha nagyon szépen akarták megcsinálni, juharjávorból faragták. Bárddal, bicskával készítették, fával ékelték, csapolták. A vonószék ülése: az alj, elnyúlt téglalapalak. Egyik végének két sarka csinosan legömbölyítve. Ebbe a végébe két faláb van belefúrva. Az alj másik vége rúdra van kifaragva. E rúdra húzzák az ún. „forgóuláb"-at, vagyis egy keresztfát, melynek két végét tekercsesen, „szarvacskára" faragnak ki. A keresztfa középen van átfúrva, s így könnyen a rúdra húzható. Két falábat fúrnak még bele, s az alj rúdjának a keresztfából kiálló végét facsappal zárják le. A forgóláb az aljnak szilárd tartást biztosít, nem billen fel, bármilyen „lipis-lápos" a föld, amire kerül. A vonószék aljának a forgóláb felé eső térfelét hosszan áttörik, „járóvályú"-t faragnak ki rajta. A felé erősítik a középen hosszban ugyancsak áttört „ajak"-at, ezt a forgóláb felé lejtő lapos fát, melynek támasztó álla két falábacska, viszont a lefelé lejtő részt az aljjal való érintkezés helyén fagombbal erősítik meg. Az ajakon az áttört részre merőlegesen tengelyt erősítenek be, az ún. bülegő-t. E körül forog majd a bakó. A vonószék bakója (bunkója) hosszú nyakkal folytatódik, mely szabály ozhatóan át van lyukasztgatva. Ezt eresztik felülről az áttörések mentén az aljba úgy, hogy a nyak tetszőleges átlyukasztott részén áthúzzák a billegőt és elzárják. A bakó alsó vége a lábformájú tapodó-ban végződik. A vonószéken való faragáskor a dolgozó az ajak mögött, arccal a forgóláb felé szétvetett lábbal leül, a megmunkálandó fát a bakó és az ajak közé helyezi, s úgy rögzíti, hogy a tapodóra testtől ellentétes irányban, mintegy toló mozdulattal rálép. Veszi a kétnyelű kést és test felé rángató mozdulattal farag. A nagyoláskor bemérésre használják a fakörzőt is („cirkálom") (7. kép), mely egyébként a díszítéskor is olykor előkerül, mértani figurák kijelölésére. Az alakítás már a tárgyak pontos körvonalazása, a teljes figurális kidolgozás. A munkának ebben a szakaszában az esztergályozásnak, illetőleg kifaragásnak, simításnak, csiszolásnak jutott a főszerep. Faesztergát kétfélét használtak: lábbal hajtós nagyesztergát (taposóu esztergái) és kézi esztergát (ossóu esztergáj). Mindkettőt tölgyfából készítették, tekintettel e faanyag súlyára és szilárdságára (5—6. kép). Az előbbivel guzsalyféjeket, sodrófákat, esetleg sulyok- vagy mángorlómarkolatot esztergályoztak ki, az utóbbival orsót készítettek. A lábbal hajtós nagyeszterga famegmunkáló része az esztergapad, függőleges támasztóoszlopok közé fogott, felül vízszintesen elnyúló kettős keskeny oldalfa, melyből az egyik támasztóoszlop közelében, azzal párhuzamosan, a perselytartó fa ütközik ki. A perselytaró és a közelebbeső támasztóoszlop közt vízszintesen az esztergapad fölött helyezkedik el a hajtótengely a csigával. A csiga szíj- vagy hevederáttétellel az esztergapad alatt a támasztóoszlopok közé tengelyezett hajtókerék útján jön forgásba. A perselytartó fent kiütköző végét a