Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

rudat és 1-2 kéve nádat, amelyeket egy-egy gazda szekerével vitt a legelőre. Szerszámokkal kivonulva együttesen javították ki vagy építették fel a pásztor és a nyáj számára szolgáló építményeket. Végigpásztázták a legelőt. Kapákkal kiirtották a gazokat, feltöltötték a gödröket, s berogyasztották a vakondtúrásokat. Egyes helyeken 1930 óta lucerna és lóhere mag elvetésével javították a legelőt. Ugyanakkor kitisztították a kutakat és a vályúkat. A kutakat lehetőség szerint fenékig kimerték, hogy friss víz fogadja a kihajtott állatokat.

94 Megelőzték a kihajtás napját olyan tennivalók is, amelyek mintegy az állatokat „készítették fel" a tavasztól őszig tartó legeltetési időszakra. Ilyenkor végezték el a tinónak, illetve ökörnek szánt bikaborjúk herélését és a legelőre kihajtandó állat bilyogozását.

95 A bikaborjúk herélését egy éves korban a 20. századfordulóig mind az uradalmi majorokban, mind a paraszti portákon tapasztalt és a heréléshez értő pásztoremberek (általában gulyások) nagypénteken végezték. Sárospatakról és Cigándról tudjuk, hogy ott az első világháború előtt rendszeresen megjelentek a Hegyközből kiinduló vándor herélök. A herélést álló helyzetben,

96 általában az istállóban végezték. Rövidre kötötték a jászolkarikához a bornyú kötelét, s 1-2 ember lefogta. Farkát félrehúzták, s a herélő éles bicskával (dudli bicskával) megvágta az egyik, majd a másik herét. A hártyát sorban lefejtette, a herét és a zsinórt cérnavékonyságig kihúzta, majd bicskával elmetszette. A művelet elvégzése után disznózsírral kenték be a sebet, de gyakran csak összenyomkodták, hogy a vértől megtisztuljon. Aztán a pásztor vagy a gazda néhány napig délelőtt-délután szabadon vagy kötélen l-l órát megjártatta. A legelőre kihajtott állatokat valamilyen módon minden gazda megjegyezte. Különösen indokolt volt ez a növendékeknél, amelyek tavasztól őszig sokat változtak. Az uradalmakban olykor csupán egyetlen jelet, a családi címert vagy a földesúr monogramját sütötték a szarvasmarhák bal /arára (pl. a pataki Windischgrätz hercegek bodrogközi vagy a Majláth grófok perbenyiki, Monyha-tanyasi birtokain), olykor pedig külön rendszere volt a marhára ütött bélyegeknek (16. kép). A Sennyey bárók majorságaiban (pl. a karcsai Felinkerti-tanyán) négy helyen jelölték meg az uradalmi marhákat. A jobb lapockára az állat születésének évszámát és hónapját (pl. 1922-2.), a bal lapockára az anyja nevét és számát sütötték. A jobb farára a földesúr, a Sennyeyek címere, a bal farára pedig az állat neve és száma került. A bélyogokból egy egész sorozatot készített az uradalom konvenciós kovácsa, s ő is sütötte a vasakat a szarvasmarhák oldalára. A Windischgrätz-birtokon 1920 táján kezdték a bélyeget a nagy testű, 84