Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

A legeltethető területek hasznosítását a pásztorok kialakult gyakorlat alapján osztották be. E gyakorlatot a térszíni viszonyok határozták meg. Tavasszal a széles háton,

86 a magasabban fekvő, hosszan elnyúló gerindeken, gorondokon, gerinceken (Karcsa), geringyeken (Sárospatak)

87 és a lapos területből hirtelen kiemelkedő gorcokon

88 legeltettek, ahol a fű már kora tavasszal nő. Amelyebb, dagonyás

89 területeken összegyűlő és tartósan megmaradó víz hideggé teszi a talajt, s ott „később veszi fel magát a fű".

90 A laposokat, fenekeket szikkadásuk után legeltethették. Szakáll Bertalan nagyrozvágyi gulyás elmondása szerint „nyári időszakba' a lapályt használtuk, mert a fentes, ha nem vót eső, megszárad. Ilyenkor ott szoktak legeltetni".

91 A legelők értékes, tápláló füveket kínáltak az állatoknak, de rajtuk ugyanakkor ehetetlen, keserű füvek is nőttek. Pásztor adatközlőim egyöntetűen állították, hogy a jószág a sárkeletet (apró, sárga virágú futónövényt) szereti a legjobban. Jó legelőföld a vad luheréből, vad lencséből, porcfűből, komócsinból, pimpóból vagy csorbókából, a gulyatanyák környékén növő palackajuből, azután pernyefűből, szőrfűből, porcsinból álló terület. Kényszerűségből ette meg a jószág az egérfarggórót, a muhart és a fényért. Nem ették viszont a baltafuvet, a gyöngyvirágot, a csókabugyot, kutyakaport, kutyatejet, kutyaszőlőt, s messzire elkerülte a marha a vízszéleken tenyésző sulymot. Posvány talajon, lápos területen mindig rosszabb volt a fű, s így a legelőterület is. Vizes területeken szerette a jószág a fodorsást és a vízipernyét, de az előbbitől a hozzá nem szokott állat könnyen felfúvódott. A sást csak „éhségbül" ette meg a marha.

92 A legnagyobb veszélyt a háromélű sás jelentette, amelyet ha megettek, az állatorvos sem tudott segíteni a beteg szarvasmarhán. Szintén veszélyes volt a kora tavaszi friss fű, valamint az ártéri legelőn az árvíz után visszamaradt, vastagon iszapos gyep legeltetése. Ha a sáros füvet megette a jószág, a gyomor egy része teleiszaposodott (az iszap a százrétűbe beleöregedett), s a marha beledöglött.

93 Jószág a legelőn Az öreg pásztorok szerint régen hamarabb nyílott a tavasz. Április közepén már 10-15 cm magas fű állt a legelőkön. Ekkor végezték azokat a munkákat, amelyekkel biztonságos legelőt készítettek a kihajtandó nyájak számára. Az uradalmi legelőket a majorsági cselédek, a falu legelőit pedig a közösség tagjai, a legelősgazdák tisztították meg. A 20. századfordulóig a Szentgyörgy napot megelőző hét egyik napján, később általában Szentgyörgynapon történt az előkészítő munka. Előzetes kidobolás után a jószágokat legelőre hajtó gazdák kitettek a kapujukba 1 83