Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

segítséget. A pásztorok egy része, jobbára a nemzetségek tagjai, rendelkeztek saját házzal. Belőle sohase költöztek a falu pásztorházába, vagy a közeli uradalmi major cselédházába. Ezek a házzal rendelkező gulyások, csordások kétségtelenül a pásztortársadalom elitjét alkották. Más területeken nagy vetélkedés alakult ki a pásztorok között. A más-más rangsorolást mindig felhasználták az egymás közötti évődésekre. A Bodrogközön ez meglehetősen kevés teret kapott, hiszen a domináns szarvasmarhatartás és pásztorolás mellett alig-alig voltak ménesek, de még juhnyájak sem voltak nagy számban. Azt azért megállapíthatjuk, hogy a gulyást többre tartották a csordásnál, s a kondás feltétlenül a rangsor végén foglalt helyet.

19 A pásztorok egymás komái voltak, sohasem tegeztek egymást. Koma!, Komám! volt a megszólítás formája.

20 A gazdákkal való kapcsolatukat a kölcsönös megbecsülés jellemezte. A munkáját felelősséggel ellátó pásztornak volt becsülete. Az uradalomtól erőteljesebb, a faluközösségektől lazább függőségi viszonya előzékenységre, illendő viselkedésre késztette a pásztort. A függő viszony tükröződött abban is, hogy a pásztor és családja a jelentősebb ünnepek alkalmával (karácsonykor, újévkor, húsvétkor, pünkösdkor) végigköszöntötte a nyájbeli állatok gazdáit, akik köszöntését ajándékokkal és hasonló jókívánságokkal viszonozták. Az előzékenység jutott kifejezésre abban is, hogy a gulyás, de a csordás is, gyógyította a nyájában megbetegedett állatokat. Az ugyan kötelessége volt, hogy a beteg állatról hírt adjon a gazdának, de a gyógyítást, a jószágok szeretetén túl, a gazdákkal fenntartott jó viszony és kölcsönös megbecsülés jeleként végezte. Ugyanakkor tisztelték és éveken át megtartották a jó pásztort a gazdák is, hiszen vagyonuknak jelentős hányadát bízták kezére. Megbecsülésüknek oly módon adták jelét, hogy a gulyás évi bérét bőven adagolták. A gulyabeli tehén felfolyatásának híréért a pásztort tisztességgel vendégül látták. Az ünnepnapon kihajtó csordást a kapuban mindig bélessel várták, s néhol egy-egy pohár borral is kínálták. Gyakori volt, hogy egy ünnepnapi kihajtásnál egy zsák béles is összegyűlt.

21 A csordás fizetségének része volt évente és jószágonként egy-egy vacsora. Az utcánként házról házra menő sorkoszt adásakor a családok szinte ünnepi lakomát rendeztek.

22 Többnyire megkérdezték a csordást, mit szeretne enni, s kívánságát teljesítették. A rossz vacsorát adót szájára vette a pásztor és a falu is. Csúfolódó mondókával énekelték ki a fukar gazdánét:

23 „Ki cibere, ki dara, Balognéé haluska." 175