Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)
jár ki az első hó leeséséig." 263 Agulyabeli marhákat ilyen napokon a falu szélén várták a gazdák, kiválasztották a csapatból és hazahajtották. Az éjszakát ezek az állatok az ólak védelmében töltötték. Az utóbbi 70 évben a szegődött időn túli nyájkihajtás gyakran vilijanapig (dember 24.) is eltartott. 264 A recens adatok tanúsága szerint ezt követően a falusi állatcsapatok jószágait, bekötötték a gazdák portáin álló istállókba. Az uradalmak gulyafalkái pedig akoljukkal és karámj likkal együtt a majorságok tanyáinak enyhet adó udvaraiba költöztek. A szegődött napon túli legeltetés — úgy hiszem — csökevényeiben a téli szarvasmarhatartás korábbi rendjét őrzi. Egykor Szentmihálynapon, szeptember 29-én kezdődött a marhatartás új gazdasági éve. 265 Ekkor történt a pásztor személyének megváltozása és ugyanekkor a legelőváltás. Az uradalmi nyájak életében ez a nap nem hozott lényeges változást, hiszen az egyes csapatok együtt maradtak. Együtt vonultak a téli szállásra. Pásztoruk ugyanaz a gulyás, esetleg újonnan fogadott volt. A falusi állatcsapatok azonban nem maradtak télen együtt. A gazdák egy 1838-as ricsei adat szerint a Szállástéren épített „holmi hányt-vetett kunyhók" körül náddal kerített területen tartották saját jószágaikat, s velük étették fel a faluba be nem szállítható szénájukat és egyéb takarmányukat. 266 A jószágokat kinn minden bizonnyal a család egyik tagja pásztorolta. Ez a téli tartásmód — mint erre egy korábbi fejezetben már utaltam — egykor az Alföld területét és a Dunántúlt is jellemezte. A 20. századforduló óta már csupán nagyon ritkán töltötték a nyájak az egész telet kinn az erdőben vagy a legelőn. Ilyen esetről csupán a sárospataki Szegedi András, a tiszakarádi Szegedi Mihály és a karcsai Kacsik András számolt be. Kacsik András a Sennyey grófok bodrogközi birtokain eltöltött ötven esztendős gulyássága alatt mindössze két teljes telet töltött „kinn a rétben". 267 A nyájak téli tartózkodásainak egyik szokott helye az erdő volt. Erdőbe vonultak vissza szarvasmarhával a 19. század közepén Ricse határában, 268 Tiszakarádon, 269 Révleányváron, Sárospatakon, Zemplénagárdon. Az erdőkben télen is részben szabad vackon hált a gulya, részben pedig akolban, ill. kosárban tartották őket. Kihasználták a pásztorok emellett a természetes enyhelyeket is, elsősorban a tavak mellékét. Tís/.akarád határában „a csapat jószággal, ha az idő nagyon hordta a havat, lementek a nádas tóhoz, nádat vágtak, csináltak élitől a jószágnak, hogy a szél ne vágja annyit a hóval". 270 Az elitöiől, mint egy szárnyékszerű nád falról cigándi és bodroghalmi gulyások is beszámoltak. 271 A szalmakazalból rakott teleitetőhelyről két sárospataki adatunk van. A városnak a Bodrogközbe eső határában két tó is volt — a Fajtó és a Kerektó —, amely az 1930-as években még enyhet adott telelő gulyacsapatnak. „Tältöttem egy jó pár évet a herceg 156
