Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

kis létszámú paraszti — családi keretek között őrzött — gulyacsapatokat, falka gulyákat is. Talán ezeknek az emléke élt és részben él tovább az egyéni legeltetés újabban gyakorolt formáiban és alkalmaiban. A tavaszi kihajtás előtt és az őszi beszorulás után — ha kevés volt a készített szálas takarmány — a szarvasmarhákat családonként külön-külön pásztorolták a kaszálókon és a szántóföld egyes területein. Az állatokra a gazda vagy legénysorban lévő fia vigyázott. A zalkodi Csorba Antal pl. az 1930-as évek végén a család 30-32 db heverő marháját, ökreit és teheneit legeltette ebben az időszakban. Ősztől tavaszig minden bodrogközi faluban megengedett volt a közösségi tulajdonban lévő területek élése, egyéni családonkénti hasznosítása. Mikortól azonban pásztor vigyázta a közösség nyáját, tilos volt a gulya- és csordabeli jószágok egyéni legeltetése.

184 Bizonyos értelemben határeset az, amikor a súlyos beteg pásztortól átvették a nyáj őrzését a parasztemberek. Régi hagyomány szerint ugyanis a beteg pásztort — mind a gulya, mind a csorda esetében — utca szerint haladva párosával és naponkénti váltással helyettesítették a nyájon állattal rendelkező parasztcsaládok. Minden család annyi napot volt köteles nyájőrzö személyről gondoskodni, ahány állata járt a csapatban. A soros gulyás vagy csordás feladatát a parasztcsaládon belül általában az idősebb férfiak, vagy a legénysorban lévő fiatalok vállalták.

185 Az uradalmi majorok szarvasmarhacsapatai mellől lebetegedő pásztor feladatát egy-két majorsági béres végezte el. Az egyéni legeltetés formája a Bodrogközben az igavonó ökrök legeltetésében maradt fenn legtovább.

186 Az ökörcsordákban, újabban ökörgulyákban ugyanis a szántóföldi művelés munkáinak ritmusa szerint pásztorolták tavasztól őszig az állatokat. Az igával végzett munka idejére hazahajtották az ökröket a paraszti portára. Onnan indultak naponta, olykor hetente a szántóföldi munkák végzésére. A munkák befejeztével azután visszakerültek az ökrök a csordába, gulyára. A munkavégzés idején kaptak készített takarmányt, s ezek pótlásáról gondoskodtak legeltetéssel a munkaközi szünetekben és éjszaka. A pihenő órákban a parasztember kötélen vezetve kézből legeltette az ökreit a mezsgyében, az utak és a földek mentén. Estétől azután átvették az ökörpárok legeltetésének feladatát a 12-18 éves legények, sőt leányok is, akik vagy a család saját földjén: kaszálórétjén, tarlóján, tengeriföldjén; vagy az egész falu közös, felszabadított ugarmezején, tarlóján stb. legeltették az állatokat. Az ökröket nem nyűgözték be, mint a lovakat, hiszen az ökör nem kóborol el messzire. Olykor azonban csengőt kötöttek egy-egy állatra, olykor pedig lekötötték az ökör fejét csepükótéllel lába horgasinához, hogy ne bitangoljon el. A szűkebb, saját területen 126