Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

első lábát is. Lefordították rúla a bürt, mint az inget. A húsát megették."

180 Egy tiszakarádi gulyásnóta éppen a vendég számára levágott tinóról szól:

181 „Míg én magamat átteszem a Tiszán a szabolcsi gulyásnál leszek jó vacsorán. A szabolcsi gulyás engemet megláta, egy harmadfüves tinót a kedvemért levága. Egyél-igyél pajtás, nem ez az áldomás, jössz jövőre vissza, tudom, hogy hajtol mást." De ugyanezt a témát énekli meg egy, a gazdákkal csúfolódó pásztordal is:

182 „Eriggy csak te, fogd a tinót, a legnagyobbik harangost. Hej, de vágjuk le a gazdájának, annak a csalfa lányának. A hurkája lesz pántlikának, annak a csalfa lányának. A bendője főkötőnek, annak a csalfa menyecskének." A megdöglött állat eltakarítása a falusi gazdák vagy az uradalmi majorok intézőinek gondja volt. Külön díjazásért a pásztor is segített, vagy társaival maga végezte el a dög eltakarítását. A dögtér vagy dögtemető kicsi, mintegy 150 négyszögölnyi terület volt. Általában a legelő egyik sarkán, másutt egy homokos domb oldalán jelölték ki a helyét. Az elhullott állat gazdája, máskor az uradalom, ökrös szekeret küldött a legelőre. Ott azután a dögöt szarvára hurkolt kötél és néhány rúd segítségével igyekeztek a szekérre emelm. Amennyiben ez nem sikerült, két kerekét egyik oldalon kiszerelve lőcsre döntötték a szekeret, a dögöt pedig ráfordították. Eztán előbb egyenesre állították a szekeret, majd tengelyeit felemelve visszaszerelték mindkét kerekét.

183 Ily módon szállították az elhullott állatot a dögtemetőbe, ahol a földbe mélyített gödörben clhantolták. A legeltetés rendjére vonatkozó megállapítások egyaránt érvényesek az uradalmi gulyákra, a faluközösségek gulyáira és csordáira. Ugyanilyen módon legeltethették a recens adatokban megfoghatatlan, egykori 125