Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

39. kép. Akol. Tiszakarád-Tróconyi legelő, 1970. Anyagát tekintve némi különbség volt az uradalmi állatcsapatok enyhelyeiül szolgáló és a faluközösségek gulyáinak védelmet adó aklok között. Amíg a paraszti gulyák építményeit többnyire az egyszerű falszerkezetek jellemezték, addig a majorsági gulyák — legalábbis a 19. század eleje óta —jól megépített, tömött falazatú aklok enyhébe húzódhattak a hideg elől. A faluközösségek marhaakoljait a pásztorok és parasztemberek építették. Az akol északra, keletre és nyugatra néző három oldalát font sövény vagy sárral betapasztott sövény (patics), sűrűn egymás mellé állított karó, s olykor deszkával vízszintesen vagy függőlegesen beborított falazat alkotta. Nyereg- vagy sátortetős fedélszerkezetét durván, szakszerűtlenül ácsoltak össze. Egyetlen adat kivételével nem ismerünk olyan aklokat, ahol a padlásteret lefedték volna. Ez a kivétel egy vajdácskái hodály,

135 amelynek megközelítőleg felét lepadlásolták Qiodálypad), s a pásztor ott alakította ki pihenő- és nyugvóhelyét (40. kép). Az uradalmak „hivatalos akoljait" — ahogyan Körmendi János zemplénagárdi gulyás fogalmazta — kőművesek és ácsok készítették.

136 Falazatuk többnyire vályogból, emellett kőből vagy téglából épült. Általában nyeregtetős fedélszerkezetüket pedig gondos ácsmunkával készítették. Mind a falvak, mind az uradalmak akoljainak héjjazatát zsindelyből, nádból vagy zsupszalmából rakták a 19. század 105