Ujváry Zoltán: Folklór írások (Borsodi Kismonográfiák 34. Miskolc, 1990)

betlehemezést. A házról házra járást karácsony második napján fejezték be. A szereplőket kaláccsal kínálták, s pénzt adtak nekik. Az adományt megköszönő betlehemesek így búcsúztak: Isten áldja meg a háznak gazdáját, Töltse meg búzával a kamaráját. Szokásban volt a kántálás is. Többnyire három-négy gyermek járt együtt, szomszédok, rokonok házába mentek vacsora előtt, 6-7 óra körül, az ablak alá álltak, és karácsonyi éneket énekeltek, többnyire a Mennyből az angyal és a Krisztus Urunknak áldott születésén kezdetűt. A kántálókat rendszerint behívták. Az énekért a gazdától pénzt, a gazdaasszonytól kalácsot kaptak. Vannak adatok arra is, hogy karácsonykor a pásztorok adományt kaptak. A csordásnak és a kondásnak rendszerint dúc kalácsot sütöttek. A pásztorokat más ünnep alkalmával is megajándékozták. A karácsony estéje mind a reformátusoknál, mind a katolikusoknál az ünnep legfontosabb része volt. A karácsonyfa csak a két világháború közötti időben kezdett elterjedni. A díszítés egyszerű volt. Diót, kockacukrot sztaniolpapírral vontak be, kör alakú, közepén lyukas szalagárés tésztát sütöttek, és felkötözték a fa ágaira. Régebben nem ajándékoztak, az utóbbi időben azonban általános gyakorlattá vált, s egyes családoknál különösen jelentős a karácsonyesti ajándékozás. A karácsonyi étel általában töltött káposzta és kocsonya volt, a reformátusok vacsorára kolbászt és egyéb húsféléket is ettek, az ünnepi táplálkozásnak többnyire a gazdasági körülmény volt a meghatározója. A szegénységet és az ínséges időket jól illusztrálja a következő mondóka: Karácsonyba kalácsot, Húsvétba kenyeret, Pünkösdbe meg ahogy lehet. Az idősebbek emlékezete szerint karácsonykor még úgy-ahogy, ha szűkösen is, de jól ünnepeltek, húsvétra azonban már örültek, ha 134