Ujváry Zoltán: Folklór írások (Borsodi Kismonográfiák 34. Miskolc, 1990)

A Nagykereki nevének magyarázatában a legenda konkrét helyhez való alkalmazását figyelhetjük meg. Az ilyen variációk kialakulása a népköltés jellemző folyamatához tartozik. Szent László királyról egy másik legenda szélesebb körben ismeretes a magyar nyelvterületen. Ez László királynak a kunokkal folytatott harcaihoz kapcsolódik. A történetnek a hagyományban való folytonosságához nagymértékben hozzájárultak a Szent László életéről, csodás tetteiről szóló prédikációk és különböző írások, nyomtatványok. Figyelemre méltó, hogy Temesvári Pelbárt erdélyi népmondaként mondja el Szent László hadakozását a kunokkal, és az alábbi monda is egykori erdélyi kapcsolatokra mutat. Az al-dunai Hertelendyfalván (Vojlovica) jegyeztem fel 1966-ban egy 80 éves székely asszonytól, aki szép Mátyás-mondákat is előadott. A hagyományt őrző Kovács Júlia írástudatlan apjától hallotta a történetet, aki családjával a múlt század végén (1883) a bukovinai Andrásfalváról települt át az Al-Duna mentére. A monda nemcsak az általánosabban ismert motívumot - az aranyak kővé változtatását - s a győzelmet mondja el, hanem azon kívül tartalmaz még két csodatételt. László király a győztes seregnek élelmet és italt teremt: bivalycsorda jön elő imájára és kardja éle nyomán forrás fakad a sziklából. Úgy gondolom, hogy hasznos adalékul szolgál a bemutatásra kerülő mondai variáns a Szent Lászlóval kapcsolatos hagyomány vizsgálatához. A mondát magnetofonszalagon is rögzítettem, amelyet - egészen csekély, stiláris módosításomtól eltekintve - az adatközlőm a következőképpen mondott el: „Anyáméktól hallottam, hogy ő szent király volt és egy fejjel nagyobb volt mint a többi vitézek. Az akkori időben nem úgy volt, hogy katonának besorozták és menjen katonának a háborúba, hanem a király ment legelöl. Akkor már olyan nagy volt Magyarország, hogy három tenger mosta a határát. Itt meg a kunok bejöttek és ezt a délvidéket rabolták. És ő nem tudta, mert akkor se telefon nem volt, se semmi, hanem véres kardot hordoztatott az országban, hogy menjenek, mert veszélyben van Dél-Magyarország. Vitték a menyecskéket, meg a gyermekeket lóháton. Rabszíjra rákötözték és úgy vitték. Amikor a király megtudta, megsarkantyúzta a paripáját: 12