Tasnádi Attila: Mazsaroff Miklós (Borsodi Kismonográfiák 33. Miskolc, 1989)

azonban, amilyen gyorsan köttetett, olyan gyorsan csődbe is jut, s ez nemcsak kedélyére, de munkakedvére is nyomasztóan hat. Problémáit tovább fokozza, hogy egyelőre művészként sem sikerül elfogadtatnia magát: lírai felfogású életképeiben, alakos ábrázolásaiban szubjektivizmust vélnek felfedezni a művészeti élet akkori korifeusai. A sorozatos vereségek elől végül is 1956 tavaszán Bulgáriába menekül; a hivatalos cél tanulmányút, valójában szeretné megismerni voltaképpeni szülőföldjét, s felderíteni rokonait. A rövidre tervezett út majd ketesztendos ott-tartózkodássá nyúlik, amely alatt minden tekintetben visszanyeri önbizalmát. 1958-ban bolgár feleséggel tér vissza, s úgy határoz, hogy nem a fővárosban, hanem gyermek- és ifjúkorának színhelyén, Borsod megyében telepedik le. A letelepedés, némi hivatalos segédlettel, viszonylag gyorsan lebonyolódott. Miskolc akkoriban már nagyváros volt, a hazai nehézipar egyik fellegvára, s presztízsét és tekintélyét növelendő, néhány ambiciózus helyi vezető kulturális központtá is szerette volna tenni. Ez okból felújították az itteni, eredetileg a két világháború között létesült művésztelep működését, s igyekeztek néhány frissen végzett, tehetséges alkotót idecsalogatni. Mazsaroff Miklós is a művésztelepre kapott ajánlatot, úgyis, mint a tájegység elszármazottja. Mint később érkezett művésznek, természetesen már számolnia kellett a korábban jöttek konkurenciájával, s ez kezdetben némi nehézségeket is okozott. A feszültségek azonban hamar feloldódtak, mert a város társadalma igényelte és támogatta a művészetet. Két nagyobb kiállítássorozat is indult, a Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás, majd utóbb a Grafikai Biennálé, volt tehát tér a bemutatkozásra, s díjak, megbízások, vásárlások is akadtak. Mesterünk némi huzavona után mégsem a kertvárosi művésztelepen, hanem a belváros peremén kapott lakást; itt alakította ki saját erőből kicsiny műtermét egy öreg bérház padlásterében. Mint festő, gyorsan magára talált, s ebben önfejlődése mellett szerepe volt annak a szemléleti és formai átrétegeződésnek is, amely az ötvenes-hatvanas évek fordulóján művészetünk egészében végbement. Ez az átrétegeződés sok tekintetben igazolta korábbi, inkább csak elgondolt, mint kivitelezett elképzeléseit, hisz időközben polgárjogot kaptak mindazok a módszerek és eszközök, amelyek az 15