Végvári Lajos: Seres János (Borsodi Kismonográfiák 32. Miskolc, 1989)

Az 1970-es években készült művein elsősorban a természeti látványtól kapott inspirációk megragadása és kompozícióvá történő átformálása foglalkoztatta. Ezek a képek többségükben egy-egy természeti részletet, folyópartot, érdekes rajzolatot nyújtó facsoportot, házakat, avasi pincéket ábrázolnak. Helyesebben szólva, kínálnak alkalmat arra, hogy az őt érdeklő mesterségbeli problémákat egy-egy konkrét szituációból kiindulva, festői feladatokká tegye. A fatörzsek véletlenszerű elhelyezkedése Seres elképzelése szerint csak látszólag esetleges, a ritmust, a természetben uralkodó célszerűséget fedezi fel ezekben a motívumokban. Egy naturalista festő számára a természet az értelemmel meg sem közelíthető, viszont Seres művészi szándékai szerint olyan vizuális logikát rejt magában, amit észre kell venni és ki kell fejezni. Ennek a nézetének megfelelően a természettől kapott inspiráció a kép síkjára redukált formák ritmusává transzponálódik. Művészi szükségszerűség, hogy a látvány elemei vonalakká, sík formákká egyszerűsödnek képein. Hiba lenne azonban ezt az alakítási módot az absztrakt művészet körébe sorolni: Seres sohasem szakad el a realitástól, csak összegezi, általánosítja és értelmezi annak esetlegességeit. Munkásságának másik fontos problémája a tér megjelenítése. Cézanne működése óta minden gondolkozó művész tudja, hogy a tér különböző kiterjedések összekapcsolásával fejezhető ki.

28 Ennek következtében a térhatás előidézése éppolyan szubjektív és egyéni, mint valamely tárgy vagy személy színnel, vonallal, tónussal való megjelenítése. Hiszen minden ábrázolás a valóság elemeinek a művész szférájába való transzponálása - újraformálása.

29 A tér ábrázolásáról sem vélekedhetünk másképp. A reneszánsz nagy újítása, a centrális perspektíva segítségével létrehozott téri illúzió minden előnye ellenére, önmagában hordta saját ellentét is.

30 Ezt a problémát a legnagyobb mesterségbeli tudást birtokló mesterek is felfedezték, így Leonardo da Vinci, vagy Michelangelo. A centrális perspektíva segítségével kialakított áttekinthetőség, vagyis a dolgok egymásmögöttiségének megállapítása gyakran ellentétbe került a művész szándékával, megakadályozta a megfelelő hangsúlyok kialakítását.

31 A barokk illuzionista bravúrjai a perspektivikus rendszer tagadásává fordultak át, ez az oka annak, hogy ebben a stíluskorszakban indult útjára a perspektivikus térábrázolást felszámoló impresszionizmus. Az impresszionizmus magától értetődőnek tudta a nézetét, hogy a műalkotás nem értelmezheti a látványt, anélkül, hogy bele ne avatkoznék annak természetes káoszába. Ebbe a problémakörbe számítható a fotografálás is: mely egyrészt egy optikai eszköz- a lencse segítségével, a centrális perspektíva elveit látszólag igazolva állítja elő a látvány képét, ugyanakkor dokumentatív jelleg következtében a látvány rendezetlenségét is közvetíti. Cézanne újítása, egy olyan téri rendszer kialakítása, amely a művész nézőpontjából kiindulva 24