Veres László: Magyar népi üvegek (Borsodi Kismonográfiák 28. Miskolc, 1989)

ÖSSZEGZÉS Az erdők mélyén, a fő közlekedési útvonalaktól távol eső, többnyire vízben és termőföldben szegény, emberi letelepedésre alkalmatlan területeken létesült kis erdei üveghuták története a XIX. század végén lezárult. Az utolsó hagyományos kézműves technikával dolgozó, korai alapítású kis üzem, a regéci üveghuta volt, amely 1916-ban zárta be kapuit. Az erdei huták átadták helyüket a rendszerint közelükben létesült üveggyáraknak (Ajka, Sajószentpéter), melyek munkásai, első szakemberei a régi üvegkészítő dinasztiák leszármazottai voltak. Vagy a kis üveghuták helyén gyárak épültek, s itt már megváltozott körülmények között folyt az üvegkészítés (Szelistye, Feketeerdő, Párád). Amikor a modern üveggyárak elkezdték termelésüket, és a jobb módú polgárok otthonaiban általánossá váltak a cseh díszüvegek, a magyar parasztság több mint egy évszázada használta az üvegedényeket, amelyek a XIX. század végéhez közeledve a paraszti háztartások általánosan megszokott használati eszközeivé váltak. Több, mint két évszázadon keresztül, sokszor rendkívül nehéz körülmények között tartották fenn magukat azok a kis, sokszor néhány főt foglalkoztató üzemecskék, amelyeknek végül is népművészetünk gazdagítását, a közhasználatú üvegek elterjesztését, s nem utolsó sorban az elemeiben még mindmáig kiaknázásra váró, üvegművészetünk megújítását szolgáló lehetőségeket köszönhetjük. A népi üvegeket gyártó huták évszázadokon keresztül kitartottak az üvegek formai szépségét kibontakoztató üvegkészítés mellett. Bizonyos szempontból a velencei üvegkészítés továbbélő hagyományainak meghatározó szerepét fedezhetjük fel abban az ösztönös törekvésben, amely a forma és a funkció összhangjának megteremtésére, kidomborítására törekedett rendkívül következetesen. Ennek alapvető feltétele az volt, hogy a magyar, cseh79