Veres László: Magyar népi üvegek (Borsodi Kismonográfiák 28. Miskolc, 1989)

A XVIII-XIX. SZÁZADI ÜVEGKÉSZÍTÖ KÖZPONTOK A XVII-XVIII. századi Európa üvegiparában végbement fordulat az „átmenetiség állapota "-ban találta a magyar üveggyártást. A velencei és a cseh üvegipar más-más üvegtípust fejlesztett ki, s ugyanakkor a két centrum a termékelőállítás mennyiségében is eltérő szintet képviselt. A hanyatló velencei üveggyártásra még mindig az üveg anyagszerűségének megfelelő formakészítés, az üveg anyagi sajátosságainak megszólaltatása volt a jellemző. Az üvegtermékek díszét, szépségét alapvetően a forma határozta meg, s az utólagos díszítmények a formával összhangban, de egyben a formai szempontoknak alárendelten jelentek meg az üvegfelületeken. Az így érvényre juttatott fúvott stílussal szemben a cseh üvegművészet a kristálystílust juttatta érvényre. Az új, divatossá váló díszítőeljárások számára a forma, tehát maga az üveg csak másodlagos jelentőségű volt. A metszett, csiszolt, gravírozott díszítmény uralta a formát, elnyomta az üveg anyagi sajátosságainak legjobban megfelelő formai szépséget. A velencei típusú üvegnél az üveg készítője és díszítője egy és ugyanazon személy volt. A cseh üvegművészet jellemzőit megjelenítő produktumoknál a termékelőállító és a díszítő személye élesen elkülönült. A két munkafolyamatot, vagyis az üvegfúvást és az üvegdíszítést más-más, kimondottan csak egy bizonyos szakterületre specializálódott mesterember végezte. A szakosodás önmagában is jelzi azt, hogy a termékelőállítás felgyorsult, s ugyanakkor ez az igényes, művészi színvonalú termékek készítését is lehetővé tette. Az újjáalakult magyar üvegipar válaszút előtt állott. A tömegtermelésre berendezkedni kívánó üvegkészítésünknek az európai stílusirányzatokat szem előtt tartva a hazai gazdasági és társadalmi viszonyoknak megfelelően kellett dönteni, figyelembe véve a lakosság anyagi körülményeit, a vásárlók igényeit. 14