Goda Gertrúd: Ficzere László (Borsodi Kismonográfiák 26. Miskolc, 1987)

Asszony rézedénnyel, Borkiöntő, Munka után, Asszony seprővel, Ficzere Gizi, Varrónő sorából kiemelkedik kompozíciós erényével a Munka után. Az őszinte hangú festményt édesanyja iránti szeretetteljes ragaszkodás hatja át, akit sok más képen is megörökített. A kiállítás erősségei a portrék, amelyek között igen kiemelkedőik voltak. Feleségem édesanyja címmel festi az intuíciókkal teli arcképet lendületesen, a karakter hangsúlyozásával, az elmúlás személyiséget feloldó szürke békéjével. A posztimpresszionisták szigorú kompozíciós elvét ismerve, festői erényeit megcsillantva a legtöbb biztató jegyet hordja magán e mű. A háttérbeszorítottság érzésével teli művész életének ezidőtájt legjelentősebb eseménye volt az önálló bemutatkozás. A művész kollégák valamennyien megnézték az együtt látható képeket, s ami még ettől is fontosabb volt Ficzere számára a látogatók elismeréssel nyilatkoztak a kiállításról. Bár nagyobb visszhangja nem volt az első önálló tárlatnak, mégis e lehetőség új lendületet adott számára. Kapcsolata a vasutas szakkörrel az egyéni kiállítás után sem szakadt meg, s mikor az vezető nélkül maradt, — mint legtapasztaltabb, ki némi festői múlttal is rendelkezik már — vezetőként segítette társai fejlődését. Első nemzetközi sikereit is ebben a körben érte el, a vasutas szakszervezet által rendezett kiállításokon, előbb a hazai, majd a nemzetközi mezőnyben. 1958-ban, a Vöröskalapos nő című képét küldte be a budapesti kiállításra, s nyerte meg vele az első díjat. A friss előadással, széles ecsetjárással feleségéről festett képe festői vénáról, eleven színlátásról vall. A tavaszias öltözetű nőalak kalapja és sálja merész színkontraszt a kép egyébként a szordinósan festett, szürkészöldes tónusával. A festőnek méltán elismerést hozó portrék után Ficzere felhagy a művészi intuícióját legjobban kamatoztató arcképfestészettel, mert figyelme egyre inkább a dési huberi „ideál" felé fordul. Azt hihetnők, hogy a Ficzeréhez hasonló indíttatású művészek lettek a cselekvésekkel teli szocialista realizmus legelszántabb képviselői, pedig a belőlük őszintén kikívánkozó új rend teremtette meggyőződésen alapuló gondolatiság ekkor már háttérbe szorult a Műcsarnok nemzeti kiállításain, és a kor elvárásait sematikusan teljesítők átmeneti sikerei után 1957-es Tavaszi Tárlaton már a legkülönbözőbb felfogások és irányzatok jutottak szóhoz. A kor elvárását D. Fehér Zsuzsa a Negyedik Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállításon 1958-ban így fogalmazta meg: „ ... Nyílta verseny, szabad a pálya a képzőművészeti mérkőzésen. Néhány korábbi, keserű tapasztalat megtanított bennünket arra, hogy ne kössük meg a művész kezét abban, milyen szerrel kíván célhoz érni ... Az emberről szóljon, aki dolgozik, szeret, győz, vagy elbukik, néha keményen megveti a lábát a földön, ahol él, máskor talán megcsuklik térde a problémák súlya alatt. Fesse és mintázza az életet, s az ünnepnapot, az eszméket, mely lelkesít."

49 Ez a katalógus előszó tükrözi azt az általános hangulatot, ami a művészeti közéletet jellemezte. Ficzere saját 22