Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról (Borsodi Kismonográfiák 25. Miskolc, 1987)
Isten áldjon meg édes jó Ottóm. Valamelyik nap leveleidet mind el fogom küldeni, mert itt rósz helyt van. Én írok ám neked! mikor csak tehetem. Marid 26 14. ok.l3 án péntek délután 5 óra 27 Édes jó Ottóm! Jól vagyok, szeretlek, minden percben rád gondolok, csakhogy végtelen hiányát érzem leveleidnek! Valyon mikor jön már Sáminé? Ottóm, írj Újhelyi Marinak csak annyit, hogy megkapod folyamatosan leveleimet, csak annyit igen vagy nem, és ha nem így keresd, de én azt hiszem, hogy megkapod! Ma azt hittem nem játzom, és egészen nyugodtan ültem itthon, mikor délután 4 órakor jönnek jelenteni, hogy játzom, mert a tenorista berekedt, elővették „szép molnárnét" sebaj. A mai délután első felét azzal töltöttük hogy képeinket válogattuk szét és mellette tréfáltunk, jó kedvünk volt. Mátrai mindennap jön! meg nem foghatom?! Hát te Ottóm szorgalmasan írsz Maridnak? Majd érte megyek! Már alig várom azt a szabadság időt! Kevés az igaz de mégis nem adnám Kolozsvárért! Tiszteletemet a kedves János Bácsinak. Édes jó Galambom! Isten azaz a minden jó legyen veled Marid A túloldalon: Brenner Jani üdvözöl! Ma azt a töredező rossz fogamat kihúzattam, egy fogaddal ismét szegényebb vagy! 15. Ottó bocsásson meg nekem. Oh hogy hihettem volna hogy így történik, inkább soha sem vettem volna tollat a kezembe! De nem gondolhattam arra, hogy az önnek lehetetlen a mit én kívánok. Nem hittem hogy barátom ne tudjon lenni oly körülmények minők közt én élni fogok, mikor az a baráti tiszt nem lett volna megalázó még önre sem, mert egyetlenem lett volna. Eltéptem magam minden összeköttetéstől, - több fájdalmat adott mint örömöt - beláttam és megnyugodtam benne, hogy mint nő boldog nem lehetek múltam miatt. De egészen egyedül lenni az egész világgal szemben a színésznőnek lennem, és lelkemet föl nem tárhatni egyetlen ember előtt sem a kit becsülök, az ilyen élet sivárnak hidegnek látzott az én határozatlan gyönge lelkemnek, és nem volt bátorságom rálépni az elhagyatottság ez ösvényére, annyival inkább sem, mert rósz szellemem még mindég kísértett, és az egyedüliség érzéséből származó elkeseredettség s gyávaság, talán ismét vissza sodort volna ama viszonyba, a mely mindennap, minden órában a porig alázott magam előtt! S a melynek a legborzasztóbban kellet volna végződni rövid idő alatt. Egyetlen egy embert ismertem a ki megmenthetett volna, mert többre becsültem magamnál, mert hittem erejében és önzetlenségében, önt Ottó. önhöz fordultam segítségért, de fájdalom szerencsétlenül, mert elhibáztam a módot a mellyel tennem kellett volna. Őszinteség helyett, ismét azzal az átkozott kacérkodással kezdtem, de Ottó, esküszöm hogy 80
