Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról (Borsodi Kismonográfiák 25. Miskolc, 1987)

6. Budapest 1905 októb. II.

10 Aranyos Kicsi Lidimama! Hát azok a csúnyák bizony nem küldték utánam szeptember 23kán kelt aggódó sorait, mert „azt gondolták", mikor pedig „gondolnak", akkor ebből sohasem sül ki okos dolog. Engem csakugyan elgázolt egy kocsi s fejemmel a villamos vas-sínre estem. Igaz hogy 5 centiméternyire megrepedt a bőr, sok vérem is elfolyt; de a csont! a csont! az keményebbnek bizonyult még a vasnál is. Hát nem derék dolog ez? Huszonegy nap alatt be is gyógyult a seb s a mig gyógyult, addig is úgy dolgoztam, hogy bevégeztem a mit föltettem magamban. A dolog az nap történt mikor kis Sárikámmal éppen egy percre találkoztam. Csak három napra jöttem dolgaim elvégzésére, hát a baj ráadás volt. Megkértem a megjelent hírlapírókat és a rendőrséget, hogy ne írják ki, mert a feleségem megőrül - de az mind hiábavaló kérelem: valami rikkancs mégis csak kiadta. Nem törődtem a doktorok véleményével s elutaztam, így előztem meg a gonosz hírt s megkíméltem az asszonykát a gyötrődéstől. Hiszen fájni fájt; de nekem a fájdalom régi ismerősöm s így tudja, hogy kemény csont vagyok, hát ő szokott engedni. Kedves urát és Sárikát ölelve vagyok váltig szerető öreg híve Herman Ottóbácsi 7. Lillafüreden 1907 július 3." Kedves Öcsém Pósa Lajos! Emlékezni fog, hogy életének egyik forduló pontján, a midőn képviselőséggel kínálták, én, mint régi barát és működésének őszinte méltatója; azt a tanácsot adtam: ne fogadja el a meghívást és maradjon meg nagy és nemes munkájánál, a gyermekirodalom művelésénél. Ön ezt elfogadta és - hiszem - nem is bánta meg. Ebből merítem én a jogot arra, hogy a következőkre kérjem föl figyelmét. Megtettem feleségemnek azt, hogy utolsó elbeszélését benyújtás előtt figyelmesen elolvastam és bírálatom abban csúcsosodott ki, hogy a vége nagyon elmés, betetőzi az egészet. Feleségem néhány nap óta nagyon szótalan volt, láttam hogy nagy bántalom érte és ezt titkolni igyekszik. Nem fakgattam, mert megsejtettem, hogy meséjének közlésében valami baj esett, sejtettem onnan, mert nem szólt - mint szokta - a folytatásról. Én belenéztem az „Én Újságomba" és megütközéssel tapasztaltam, hogy a mese vége elmaradt, a mese tehát meg van csonkítva; történt pedig a megcsonkítás anélkül, hogy bárcsak figyelmeztette volna reá, t. i. Ön, a szerkesztő. Hát bocsásson meg nyíltságomért, de kimondom, hogy ez nem eljárás. A mese jóhiszemüleg volt benyújtva; volt elég idő reá, hogy a lényeges változásról, az az csonkításról előre értesítse, sőt a gyöngédség, mely barátságos viszonyunkból folyik, úgy hozta volna magával, hogy az érzékeny lelkületű nőnek beleegyezését nyerje ki - e helyett Ön fogta a szerkesztői szekercét, lecsonkította a mese befejezését, nem is gondolva a bántó hatásra, a mely az ilyen eljárásnak természetes következménye. Én több esetből is tudom, hogy Önnek a szerkesztő jogairól saját fogalma van s hogy, a ki dolgozatát beadta, avval ön abszolút hatalommal rendelkezik. Nekem más a felfogásom: én csak a hibát gyomlálom, a lényegest, a mely a gondolat szabadságának védelme alatt áll, tiszteletben tartom és munkatársaimmal szemben kerülöm az önkénynek még látszatát is, igazságszeretetből és tiszteletből egyaránt. 59