Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról (Borsodi Kismonográfiák 25. Miskolc, 1987)

Hiheti, hogy nagyon mélyen fájlalom, hogy a köztünk fennállott, nekünk oly kedves baráti viszony érintve van. Ki kellett mindezt azért is mondani mert igen igen terhemre van íz, hogy feleségem szenved, meg van bántva attól, a kihez személy- és hivatás szerint oly őszintén ragaszkodott. Fogadja kedveseivel együtt üdvözletemet Herman Ottó 8. Magyar Ornithológiai Központ Hungarian Central Bureau for Ornithology

1Budapest VIII.,József-körút65. 1. Budapest, 1907 decz. 25. Kedves Pósa Lajos Öcsém! Hálás köszönettel vettem áldásos működésének újabb gyümölcsét, az „Aranyládika" két kötetét. Olvastam több lap méltán magasztaló ismertetését és zengett a lelkem ettől: úgy mondtam! Nagy öröm ez nekem. Állított magának emléket igazán „monumentum aere perenniust" és biztosította magának a szülők, nevelők háláját, a kicsinyek szeretetét abban a korban, mely még nem ismerheté a tettetést az álnokságot. És mert erre az elemre hatott, élő hatást gyakorolt a nemzet jövő szellemére. Ez a legmagasztosabb eredmény, a melyet igaz, hazafiasán érző magyar író egyáltalában elérhet, a melyre törekedni érdemes. Fejem tele van eszmével, gondolattal: hol, melyik az irodalmi forrás, mely fölvehetne, most, mikor a mértékadó sajtó már nyilatkozott. Tud ön olyat? írja meg tisztelő öregének Herman Ottónak 9. Budapest 1908. július 19." Édes Lajos öcsém! Az a levél, a melyet Lidikénk nagybeteg feleségemhez intézett, közvetlenségével és mélységes szomorúságával, szívünk legbelsejét fájdalmasan érintette. Mi mind a ketten tisztán érezzük azt a fájdalmas, kínos lelkiállapotot, a mely egész valójukra nehezedik és eltörülhctetlen nyomot ró szívükbe, lelkükbe. Az Ön lelkiállapotát talán én érzem legtisztábban, mert sohasem voltam „jó pajtása"; annál bensőbben igaz barátja. Tudom azt, hogy fiúi szeretet mérhetetlen volt, hogy mélységes kegyelettel viseltetett minden, még a legkisebb tárgy iránt is, a mely boldogemlékü édesanyjára vonatkozott; hogy a nemes radnóti „bogárhátú viskót" a kegyelet megszentelte; az nem hajlék, hanem szentély volt, a melyben a fiúi szeretet és mélységes kegyelet oltárt állított az édesanya tiszteletére. És mindaz a mi tárgyi volt, ma por és hamu! Nagy fájdalom, igen nagy fájdalom ez, méltó arra, hogy a férfi szeméből könnyet facsarjon. De ezentúl előáll a kötelesség parancsa! A kegyelettel és fájdalommal, de a szeretettel is a szívben - fel kell ocsúdnia, szembe kell fordulni a nagy csapással és jóvá kell tenni annyit a mennyit lehet. Ez a férfinak van mondva. Nem tolom fel tanácsomat, mert nem ennek van az ideje, hanem annak a mit a régi mondás ajánl: bis dat qui cito dat! 60